Egész nap az utcán kószált. Jobban szerette, ha mozgásban van, mintha ücsörögne egy parkban a padon. Az éhezéshez már-már hozzászokott. Lám, ezt is meg lehet szokni. A gyomra olykor nagyokat kordult, de már nem törődött vele. Belefáradt... belefáradt ebbe az életbe. Kéregetni egész nap, reménykedni, hogy majdcsak megszánja valaki, aztán összejön annyi, hogy egyszer ehet naponta... éjjel alhat egy padon a csillagos ég alatt... nyáron még csak hagyján, de ha jön a hideg idő... belefáradt, nem csinálja tovább... minek éljen... mi értelme így élnie?...
Nagyot sóhajtott. Rótta az utcákat, valahol csak elfogy az ereje, s egyszer csak vége lesz ennek a rémálomnak. Vége, egyszer s mindenkorra.

Ha most szembejönne valaki, egykori tanítványai közül, biztosan nem ismerné fel. Szerencsére.
Voltak jobb napjai is. Egyetemen tanított, hírneves biofizikus kutató volt egykoron, hány könyvet írt, hány díjat kapott, micsoda kísérleteket folytatott... Még emlékszik arra a Laci gyerekre, no, annak aztán jó esze volt, hányszor dolgoztak a laborban éjt nappallá téve, az a Laci, az volt a legkitartóbb, eszes gyerek volt nagyon... vajon mire vitte? Talán utána kellene néznie, de olyan régen nem olvas már szaklapokat, nem juthat hozzá egy ilyen nyomorult koldus. Pedig szívesen utánanézne... egy könyvtárban ha megpróbálná? Be sem engedik, ha meglátják... ilyen toprongyosan, á, próbálkoznia sem érdemes... pedig milyen jó is lenne, az azért hiányzik. Esetleg, ha tudná hol van az a Laci... Ugyan, hogy kerüljön így a szeme elé?
Egy bevásárló központ elé ért éppen, már jócskán elfáradt, leült hát a lépcsőre, a bejárattól távol eső részen. Kinyújtóztatta egy kicsit a tagjait, s olyan jól esett a pihenés. Hát még ha álomra is hajthatná itt a fejét egy kicsit, az is jól esne. Még egy ideig ücsörög, aztán megy tovább.
Egy asszonyka közelített felé, most jött ki a boltból, nahát, éppen olyan mint Ő... káprázik a szeme, vagy álmodik, mi történik vele?... De Ő csak jön, már itt áll előtte... olyan szőke a haja, nagy hullámokban omlik alá... elegáns, szép... ez az ő Beátája... fiatalon, csinosan...
Ott áll előtte, valami zacskót nyújt felé... Jaj ne, megszakad a szíve...
- Tessék, jó étvágyat! - mondta, de a hang, a hang nem az Övé... a hang idegen... mégsem bírja ki, hogy ne szóljon utána.
- Beáta? - nem fordul meg, nem szól, csak megy tovább. A szőke haja... az alakja... Istenem, most miért küldted Őt ide? Miért? Potyogtak a könnyei... sírt... csak az Isten tudja mióta nincsenek már könnyei. Elapadtak már régen. A lelkét, azt marcangolja a fájdalom kíméletlenül. Nem is érti, hogy hogyan élte túl, azt meg végképp, hogy minek...

Belenéz a zacskóba, két zsemle, egy alma, meg valami papírba csomagolva... kibontja, egy darab párizsi. Fantasztikus illata van! Nem, ezt nem állhatja meg... Nagyot harap a zsemlébe, a párizsiba... csak lassan, inti magát, ne falj, csak szépen lassan... Nem igazán hallgat magára. Jól esik az evés, napok óta nem evett egy falatot sem... már a napokat sem számolja, feladott mindent. Akkor ez most miért volt? Vajon miért történt vele? Azért küldte Beátát, hogy megmentse az éhhaláltól? De hát miért? Nem akar már élni, szívesebben menne hozzájuk... már régóta odavágyik. Most miért jöttél, hogy megmentsd az életemet? Veled akarok lenni... Veletek akarok lenni, odaát! - Megevett mindent az utolsó morzsáig. Kellemesen melengette a nap, gondolatai száguldottak, csapongtak a múltban... majd szépen lassan eldőlt, s álomba merült.

Egy rendőr ébresztette fel.
- Papa, itt nem alhat, el kell innen mennie, hé, hallja! - rázogatta. Hallja persze, hogy hallja. Milyen jó, hogy felébresztette, szörnyű álma volt. Pedig hát, nagyon régóta nincsenek már álmai sem. Felcihelődik, elindul, baktat tovább, rója az utcákat. Azonban gondolatai ezúttal visszarepítik a múltba. Az a szörnyű nap jut az eszébe, az a húsz év előtti szörnyű nap. Pedig már évek óta nem gondolt rá, nem akarta, hogy eszébe jusson, hát nem jutott eszébe. Most mégis... Beáta, ó drága kis feleségem! Miért, miért volt ez a látomás?, mit akarsz üzenni?, miért fáj most minden úgy mint régen? Újra eleredtek a könnyei.
Hát igen, nagy tudású emberként ismerték őt valamikor. Molekuláris biológusként, a DNS kutatásában ért el jelentős sikereket. Végzett kutatásokat a rákkal kapcsolatban is. Micsoda elismerés volt, amikor előadónak meghívták a Harvard Egyetemre. Ó, régi szép idők...
Akkor is külföldön volt. Párizsban egy konferencián... Ott kapta az értesítést, hogy mi történt. Mikorra hazaért, már csak a fekete üszkös romokat találta. Elégett az egész élete, senkije, semmije nem maradt. Azt mutatták ki a vizsgálatok során, hogy valahol gázszivárgás lehetett, a felesége, a szépséges Beáta, már a robbanáskor szörnyethalt. A két gyönyörű angyalkájuk, a nyolc és tíz éves kislányaik benn égtek. Mire a tűzoltók kiértek, már késő volt, porig égett minden, még emléke sem maradt, semmi, de semmi...
No, most jobb, hogy eszembe juttattad? Miért tetted Beáta, drága angyalom? Ha most lenézel rám, vajon mit gondolsz rólam? Látod, mivé lettem? Nem is tudom, hogyan úszhattam meg ép elmével? Akkor sokkot kapott, kórházba került, onnan a szüleihez ment falura. Nem bírta sokáig. Volt némi spórolt pénzük a bankban, csak az maradt meg neki. Elutazott a tengerentúlra. Itthon nem bírta elviselni a hiányukat. Elment felejteni... azt hitte az olyan egyszerű. Nem, nem volt egyszerű. Bár dolgozott, de nem teljes odaadással, mint annak előtte. Két év után kapott az apjától üzenetet, hogy az édesanyja nagyon beteg. Hazajött. Éppen, hogy csak elbúcsúzhatott tőle. Akkor jött a fővárosba, albérletbe. Lett munkája is, de inni kezdett. Csak alkoholmámorosan tudta elviselni az életet.
Anyja után, hamarosan az apja is elment... Aztán elveszítette a munkahelyét, nem tudta fizetni az albérletet... így került utcára. Nem számolja az éveket, azt sem tudja hány éve van már az utcán... csak azt tudja, hogy elég volt, együtt szeretne lenni a családjával. Milyen élet ez? Élet egyáltalán?
Ó, ha újra, csak még egyszer haza mehetne... Várná Beáta, meg a kis angyalkái... Istenem, csak még egyszer... Évek óta nem gondolt már az otthonára sem... évek óta nem voltak már vágyai, álmai... Most miért fáj ennyire a seb újra?... Talán nem kellett volna megennie az a párizsit? Talán nem kellett volna...

Estefelé egy parkban kötött ki. Leült egy padra, nézelődött. Nagyon sok gyerek játszadozott, futkosott a füvön, kihozták őket a szülők levegőzni... mint ahogyan ő is tette réges-régen...
Szinte maga előtt látta futkosni két aranyhajú kislányát, úgy érezte, mintha Beáta itt ülne mellette, s együtt gyönyörködnek, nevetnek, úgy mint régen... Már-már azon kapta magát, hogy valóban hangosan nevet... nem bánta, ugyan ki figyel őrá, nem számít, semmi sem számít... elábrándozott.
Ott töltötte az éjszakát, azon a padon. Hanyatt feküdt, sokáig bámulta a csillagos eget. Aznap éjjel különösen sok csillag volt az égen, ragyogott az egész mindenség, nem tudott elszakadni a látványtól. Egészen beleszédült a ragyogásba. S egyszer csak, onnan a csillagok közül repült felé három angyal. Még a szárnysuhogásukat is hallotta. Közeledtek felé, aranyszőke haja volt mindháromnak, s ahogy közelebb értek, igen, már jól látta, Beáta volt, s kézen fogva két kislányukat, feléje tartott. Egészen közel jöttek, kinyújtotta a karját, s boldogan simogatta a hajukat, mosolyogtak, nevettek mindahányan, aztán megfogták az ő kezét is, lassan felemelkedett a padról, s máris szállt velük, szálltak együtt boldogan az égbe...

Másnap reggel a takarítók telefonáltak a rendőrségre, hogy egy padon hajléktalan holttestére bukkantak.