HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1830

Írás összesen: 46636

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2018-07-18 14:20:25

Szülinaposok
Reklám

Cikkek / jegyzet
Szerző: Alba Júlia KláraFeltöltés dátuma: 2012-11-04

Egy be nem adott pályázat

"PÁLYÁZATI FELHÍVÁS
"Hogyan őriztük meg... "
Pályázat legalább 40 éve házas házaspárok részére
Pályázat kódja: 40 ÉV-2012
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma
Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkársága meghirdeti "Hogyan őriztük meg... " pályázatát legalább 40 éve házas házaspárok részére."

Világ életemben azt hallottam, TŐLÜK, hogy a természetes folyamat az, amikor az ember a szüleit veszíti el, ez a világ rendje, ezzel együtt kell élni, erre fel kell készülni, nincs ebben semmi szomorú. Még nincs egy éve, hogy elmentek, egyikük a másik után, és én még mindig azzal küzdök, hogy megfeleljek az elvárásaiknak, hogy ne szúrjon az orrom, a szemem, amikor eszembe jut, milyen félelmetes gyorsasággal mentek el, mennyire hatalmas összhang volt közöttük még halálukban is, mennyire figyeltek egymásra az utolsó pillanatokban is. Nekik szeretnék emléket állítani ezzel az írással. Nem tudom, kik nyerték a pályázatot, biztos ők is megérdemelték, de szüleim már nem voltak itt, hogy megírják 43 közös évüket. Lehet, hogy nem is írták volna meg, a feladat rám maradt.
Életük nem meseként kezdődött, nem onnan indult, hogy "... és boldogan éltek, míg meg nem haltak", de így fejeződött be. Mind a kettejük élete egy vargabetűvel jutott el oda, hogy egymásra találtak, mind a ketten egy elrontott házasság után voltak.
Anyám, 23 évesen, egy egyéves gyerekkel, elhatározta, hogy márpedig ő soha többé nem fog férjhez menni, ami, érdekes mód, az akkor vidéki városban hatalmas port kavart. Szülei (akiknek házassága nagymamám halálával, 49 év után ért véget, és akiknek házassága szintén megérné a méltatást!) mélyen meg voltak döbbenve. A mindenáron férjhez menni igyekvő barátnők, más okból, de szintén elképedtek, nem is beszélve a "partiképes" fiatalemberekről, szintén más okból. Anyu elmesélése szerint soha annyian nem akarták elvenni feleségül, amikor ezt kijelentette, de ő komolyan gondolta. Aztán, egyszer csak a munkahelyén a fővárosból, a Minisztériumtól érkező, akkori véleménye szerint már nem egészen fiatal ember jelent meg, és a kolléganők rögtön elkezdték ugratni, hogy terelje el a felügyeleti szervtől érkező, talán független ember figyelmét. És itt érkezett a közösség következő döbbenete: nem csak poénból foglalkoztak egymással, hanem kezdték egyre jobban megérteni a másikat. Kicsit komplikált volt ugyan az udvarlás, hiszen a két település között 220 km van, és odajutni most se rövid idő, a hatvanas években viszont még hosszabb volt, pláne, hogy elindulni csak a szombati munkanap után lehetett.
Édesapám mintegy hat évet udvarolt anyámnak és házasságuk egy év alatt tönkrement. Mostoha apám egy év távkapcsolat után, az igen romantikus "nagyon unom már a hétvégi vonatozást, költözzetek hozzám" mondattal kérte meg anyám kezét. És költöztünk. És mennyire gyűlöltem a "mostoha apa" kifejezést, az iskolában megkapott "elvált szülő gyermeke" kategóriát. Igen, volt még egy kifejezés, ami erre vonatkozott, de már nem emlékszem rá, csak arra, hogy mennyire viszolyogtam tőle. A magyar mesevilágban a mostoha csak rossz lehetett. Velem a mostoha apám csak jó volt. Mindig nevelő apaként emlegettem, pedig tudtam, hogy jogilag ez mást jelent. Mindig azt hangsúlyoztam, hogy nekem van a legjobb dolgom, mert két rendes apám van. Édesapám különleges egyéniség volt, később disszidált és a dél-amerikai őserdőbe keveredett, azóta is ott él, de akire a mindennapok problémáival fordulhattam, az a mostoha apám volt. Őt szólítottam Apámnak, később a gyerekeim őt tekintették nagyapjuknak, vagy ahogy ők hívták, Napókának, de ne szaladjunk ennyire előre.
Az én esküvőmön, és igen, megint előre szaladok, de a mondat itt kell, azt kívánta nekünk valaki, hogy "boldog hétköznapjaink" legyenek. Nekik ezt sikerült megvalósítani. Megdolgoztak érte. És a magam huszonéves házasságának tapasztalataival kiegészítve tudom mondani, hogy igen, meg kell érte dolgozni. Egyszer már leírtam, hogy be kéne tiltani azokat a meséket, amik azt sugallják, hogy az esküvő a cél, a boldogság csúcsa, és ha azt elérte az ember, akkor onnantól kezdve mindig boldog lesz. A "boldogan éltek, míg meg nem haltak" nagy becsapás. Akkor kezdődnek el a szokások összecsiszolása, a problémák megoldása. Hiszek benne, és az ő példájuk is ezt mutatta, hogy a közösen megoldott problémák még jobban összehozhatják a párt.
Fontosnak tartom velük kapcsolatban, az ő életükben azt is, hogy tudtak bocsánatot kérni. A megbocsátás nem csak pillanatnyi volt, sosem hallottam régi sérelmeket felemlegetni, és egyrészt az ő példájukból, másrészt magam tapasztalatából úgy érzem, hogy ha már egyszer kimondta, hogy nem haragszik az ember, akkor arra tényleg fátylat, különben rosszabb lesz.
Tudtak kompromisszumot kötni, időnként lemondani saját érdekeikről. És amit igazán jól csináltak, hogy aztán egyrészt nem éreztek áldozatnak, másrészt nem dörgölték a másik orra alá. Úgy nem szabad lemondani a másik kedvéért, ha aztán ezt felhánytorgatjuk.
Meg tudták beszélni a gondokat, félreértéseket. Érveltek, nem veszekedtek. Hol az egyik fogadta el az érveket, hogy a másik. Hol az egyik mondott le valamiről, hol a másik, de soha nem hallottam, hogy bármelyikük felemlegette volna a lemondást.
A múltat, ennek ellenére, sokat emlegették. A szép részeket. Rengeteg közös élményük volt: amikor nehezebb időszak volt , mert Apámnak nem volt munkája, akkor csak egy séta a környéken, amikor "jobban ment", akkor nekivágtak Nyugat-Európának, 30 napra egy Zsigulival. Barátok vették körül őket, ha alkalom adódott rá, együtt is szórakoztak. Fiatalon "buliztak", később nagy bridzs-partikra ültek össze. Vagy elmentek együtt kirándulni, megnézték Kassát, Anyu szülővárosát, vagy csak "kiugrottak" Szentendrére, ami a kedvenc helyük volt. Volt, hogy héjában sült krumpli készült a vendégeknek, és volt, hogy valami különlegesség.
Anyu jól táncolt, Apámnak abszolút hallása volt. Anyu a jó ritmusérzékével egyáltalán nem tudott énekelni, Apám bármit lejátszott a zongorán hallás után, de csapnivalóan mozgott. Nem zavarta őket a különbség. Vagy ha igen, az annyira elenyésző volt, nem lényeges, hogy nem okozott gondot, nem ez számított.
És kellettek azok az időszakok, amikor én a nagyszüleimnél voltam, mert akkor ketten lehettek. Igen, sikerült azt éreztessék velem, hogy nem "lepasszoltak", hanem milyen jó nekem, hogy a nagyszüleimnél lehetek. Egyébként tényleg jó volt náluk. Hasonló egyensúlyt, jó hangulatot, szeretetet éreztem náluk is. Nagyapám időnkénti csibészes mosolya, ahogy 80 évesen is udvarolt nagymamámnak, nagyanyám rajongása a férjéért, mind az a hangulat egy családban, ahogy egy gyereknek fel kell nőnie.
Nekem különösen tetszett az, ahogy Apám és anyai Nagymamám kijött egymással. Az anyós viccek nem passzoltak ránk. Persze, ha valaki csak úgy belehallgatott volna a beszélgetésükbe, lehet, hogy más következtetést vont volna le, de az ugratás, poénkodás szeretetet és elismerést takart. Kedvenc témájuk a főzés volt. Nagymamám, szegénységből eredő receptjeivel, a kényszerű mindennapos főzési rutint időnként könnyítő egyszerűsítéseivel szöges ellentétben állt Apám ízlésével, akinek az étel a húsnál kezdődött és a húsnál végződött. Na jó, egy kis édesség jöhet a végére. Erdélyből származó Nagyanyám egyik kedvence a "tőtike" volt (töltött szőlőlevél, gyakran teljesen hús nélkül). Apámnál az ebéd a hagymás rostélyosnál kezdődött. Az alappoén az volt, hogy Apám időnként Nagyanyám szemére vetette, hogy azért vette el a lányát, mert úgy érezte, hogy nem akarják a hasán keresztül megfogni. Úgy gondolta, hogy ha ilyen "vackokkal" traktálják, akkor ez egy nagyszerű nő, ezt kell elvenni feleségül. Aztán, mondta ilyenkor Apám, kiderült, hogy nem a fiatalembert nem akarták megfogni, hanem a jövendőbeli "Kedves Mama" nem tudott főzni. Mire idáig jutottak, már mindenki nevetett, mert ismertük a történetet, tudtuk, mire megy ki.
Ahogy így most visszaolvasom, úgy tűnik, mintha csupa móka, kacagás lett volna az élet. Nem. Volt sok móka, kacagás, közös élmény, és azok voltak a hangsúlyosak, de volt sok probléma, gond, betegség, amiket le kellett küzdeni. Egészen addig, amíg az utolsó, a leküzdhetetlen elérte őket.
Apám, túl egy infarktuson, sok betegségen, 80 évesen már nagyon öregnek tűnt. Amivel házasságuk elején ugratták Anyámat - hogy "eladta a fiatalságát egy öreg embernek" - most hirtelen tényleg soknak látszódott. Negyven éven át nem érződött a korkülönbség, de tavaly Apám már nagyon öregnek látszódott. Aggódtunk érte, féltettük, Anyu igyekezett orvosokhoz vinni, vitaminnal erősíteni. Volt egy tél, amikor attól féltünk, hogy a tavaszt már nem éri meg. De megérte, és lelkesen utaztak Dubrovnikba, fiatalságuk színhelyére Apám 80. születésnapját ünnepelni. A hivatalos álláspont az volt, hogy ne kelljen vendégséget összehívni a jeles alkalomra, de a közelállók tudták, hogy itt az emlékezés időszaka. Izgultunk is rendesen, hogy hogyan bírja. Jól bírta. Vidáman, szinte megerősödve értek haza, és a család megnyugodott. És ekkor jött az igazán nagy baj. Anyu valami csomót érzett a fogínyén, fogínye mögött. Gondolta, hogy a pótlás alatt gyulladt be, mindig gyenge volt az ínye. Hogy tényleg így gondolta, vagy csak nekünk mondta, nem tudom. Egyre inkább úgy érzem, hogy félelmetesen tisztában volt a helyzetével. Félelme beigazolódott, a fogorvos a fej-nyak sebészetre küldte, ahol jött a diagnózis: rák, rosszindulatú és áttét. Menjen, kerestesse meg, mi az elsődleges probléma. Ez augusztusban volt. És életükben először Anyu egy kicsit hamukált. Nem mondta el Apámnak, mit érez, mit gondol, hátha ezzel egy kicsit elnapolja a lelki fájdalmat. Sokáig nem lehetett titkolózni. A távolabbi család értesítésétől eltiltott. Távolabbin értem a testvéreit, nővérét és öccsét. Nekem mondta, én kísértem el a vizsgálatokra. Tulajdonképpen nem azért, mert rosszul volt, gyenge volt, hanem mert szabadságon voltam, ráértem, miért ne menjek el. Alig hittem a diagnózist, alig hittem a jóslatokat: örüljünk, ha néhány hónap még van! Szeptember ötödikén úgy ment a nővérének a hetvenedik születésnapjára, hogy senki, se a nővére, se az öccse, senki a családból nem vette észre, hogy valami baj lenne. Mert nem látszódott rajta. Egy kicsit lassabban ment fel a lépcsőn, de hát egy kicsit meghízott az utóbbi időben. Szeptember 15-én besárgult, bevitték a kórházba, ekkor már tudtuk, hogy borzasztó nagy a baj. De még mindig mosolyogva, engem bíztatva beszélt. Tudtuk, de nem hittük.
Kikérdezett minden orvost, mi van, mi lesz, mire számíthat. Mindent végighallgatott és döntött: minden kezelést elutasított. Tudta, mennyi áttét van, mennyire súlyos az alapbetegség, nem volt hajlandó néhány nap haladék miatt fájdalmas kezeléseknek, műtéteknek alávetni magát, nem volt hajlandó Apámat kitenni annak, hogy lássa őt nyomorultul, haj nélkül, kínok között, szenvedve. Az orvosok döbbenten hallgatták, és igazat adtak neki. Ámultak, mennyire erős, intelligens ez az asszony. Mi hazahoztuk. És Apám ott állt mellette. Ott állt mellette, ha kellett neki valami, ha segíteni kellett neki, ha kért egy pohár vizet. És ott ült az ágy mellett, hogy hátha még egy pillanatra magához tér, és ott ült az ágya mellett, amikor az utolsó sóhaj felszakadt.
Olyan erőket, energiákat mozgósított az utolsó néhány hónapra, amit a jó ég tudja, honnan szedett: boltba ment és joghurtot hozott, hátha azt még meg tudja enni, narancsot facsart, hogy legalább vitaminhoz jusson, és ott ült mellette órákon át. És amikor Anyu elment, egy pillanatra, egy hétvége erejéig úgy tűnt, túl akarja élni a csapást. Kipakolt, átrendezett, tervezett. Talán úgy gondolta, felesége azt szeretné, hanem nem rokkanna bele az elvesztésébe. De ez csak egy hétvégén át tartott, és rájött, hogy nem megy. Sejtettük, hogy nem lesz hosszú az özvegység. Nem volt. Egy hónap telt el és ment utána.
Poraik, kívánságuknak megfelelően, összekeverve, szétszórva. Búcsúztatót nem volt szabad szervezni, mert nem akarták, nem akartak elbúcsúzni, megírták ezt még a nyáron, megtaláltuk az utolsó papírok között. "Szellemi képességeink teljes birtokában úgy rendelkezünk, hogy minden életben tartó kezelést, műtétet elutasítunk, méltósággal akarunk elmenni. Halálunk után porainkat összekeverve szórják szét."
Megtörtént, és most én, a gyermekük, és a vejük, az unokák, próbáljuk együtt élni az űrrel, amit hagytak, és próbálunk megfelelni az elvárásoknak, hogy az életnek mennie kell tovább, hogy a tárgyakat használni kell. Igen, hiányzik az is, amiben segítettek, az unokákkal való játék, foglalkozás, beszélgetés, mert érdekes mód a kamasz fiú a nagyapjára jobban hallgat, mint az apjára, a kamaszlány a nagyanyjának több mindent elmond, mit az anyjának, és egy-egy ebéd megfőzése vagy az "úgyis megyek a boltba, mit hozzak nektek", és a kert rendben tartása, de hányszor indulok el az emeletre, hogy "Ezt elmondom nekik!", "Ezt megkérdezem tőlük!". Helyette megírom ezt az emlékezést, lehozom a mi lakásunkba és kirakom a falra a fotót, ami együtt vannak, felhívom a barátaikat, akiknek szintén nagyon hiányoznak, egyiknek kocsonyát főzök, mint Anyu, a másiknak töltött káposztát, mert együtt karácsonyoztak 26-án, és leveszek a polcról egy sárgabarack lekvárt, amit még tavaly nyáron csináltak, tavasszal kimegyek a kertbe és megsimogatom a bazsalikomot, aminek a magját még ők tették el tavaly, elmesélek egy történetet a szinte felnőtt gyerekeknek, akik ugyan jól emlékeznek a nagyszülőkre, de azért meghallgatnak. És majd elmesélem az unokáimnak, hogy milyenek is voltak a dédnagyszüleik, hiszen nem búcsúztunk el, itt vannak ők is, szellemiségükben, a tárgyakban, amit használtak, amiket érintettek, de itt vannak a gondolatainkban, tetteinkben, és megy tovább generációkon át, a hangulatuk, a mondataik, a stílusuk, a hitük életben, halálban. Mert ők megdolgoztak érte és ezért megérdemelten éltek boldogan, amíg meg nem haltak.

2011

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11869
Időpont: 2012-11-06 22:05:31

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Júlia!
Most látom alább, én is azzal akartam kezdeni, hogy sírva fakadni volna kedvem, annyira megható a történet. Nem sokan dicsekedhetnek vele, hogy egész életük olyan simán alakuljon, ahogyan életük elején elképzelték. Jó érzés lehet Neked is, hogy ilyenek voltak, hiszen Tőlük sokat lehet tanulni. Tudom, mert szüleim házasság is ilyen szép volt számunkra. Csak az a kár, hogy - egyikünk kivételével (négyen voltunk testvérek) csupán egyikük, a legidősebb bátyámé lett olyan béksségesen szép.
Jó volt olvasni, az ember gondolatvilága is emelkedik tőle.
Szertettel: Kata
Szenior tag
Regisztrált:
2010-09-12
Összes értékelés:
3280
Időpont: 2012-11-05 11:18:12

Megkönnyeztem.
Nagyon szépen, sallang és pátoszmentesen mutattad be, mi a jó házasság, az együttélés titka. Jó volt olvasni, látni, hogy nekünk is át akarod adni ezt a biztos módszert, megértetni, hogy csak kompromisszumokkal, lemondásokkal, szeretettel tudjuk saját és közös békénket fenntartani.
Nálam nyertél.

Legutóbb történt

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Romlott áru címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Az utolsó vakáció című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Pillanat című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Pillanat című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Pillanat című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel A Balaton vihar után címmel a várólistára

Pecás bejegyzést írt a(z) A babonás tanítónő című alkotáshoz

zsarátnok bejegyzést írt a(z) Az utolsó vakáció című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A nyárhoz című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Szerkesztők üzenik fórumtémához

Kankalin bejegyzést írt a(z) Az utolsó vakáció című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Beköszönt az ősz című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Lakat-lan című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Fehér a táj című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Naplemente című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)