HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 27

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49226

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2012-11-10

Erdő szélén



Borús nap volt, az a fajta, amelyen minden pillanatban eleredhet az eső. Ilyenkor csak az indul útnak, aki kénytelen vele. És mi mégis ott sétáltunk az erdő szélén. Vagy mégsem séta volt ez? Felderítő út, vagy lopakodás? Rendőrkutya, amikor megtalálta a nyomot?

Valami sokat nem vártam ettől a találkozástól. A munkámhoz tartozik, hogy időnként furcsa emberekkel találkozom, és írok róluk. Mindenki tudja rólam, mert a rossznak hamar híre megy. Néznek is sokszor, értetlenül vagy kíváncsian, aztán előállnak a javaslataikkal: Te, igazán írhatnál róla egy riportot! Tudod, azt beszélik róla, hogy a Szent Teotonio lovagrend tagja. Testvéri Társaságnak nevezik magukat, és egy portugál gróf a nagymesterük. Mi van, nem érdekel? Akkor itt lenne ez meg az, nagyon híresek voltak, persze annak már sok éve, és most kiderült, hogy elválnak. Mit gondolsz, miért? Naná, hogy egy újabb nő miatt! Már meg is született a gyerek. Az olvasókat biztosan érdekli, hogyan élnek most a régi kedvencei. Szétköltözés, válás, botrány a mi falunkban, minden egy helyen! Ez sem tetszik? Nem lehet a kedvedre tenni?

Hasonló ajánlás alapján jutottam el erre a címre is. Rangkórságban szenvedő, üres zsebű grófok, félrelépések és felemás karrierek helyett. Az illető, akit Miklósnak fogok nevezni, egyedül élt ebben a rozzant házban, ahol minden együtt volt, ami ahhoz kell, hogy a légkör romantikus vagy kísérteties legyen: erdő széle, patakpart, recsegő bútorok, málladozó falak.

A fiam nem is bírta sokáig, magyarázta Miklós. Legszívesebben rögtön azután elköltözött volna. De meg kellett várni, amíg a nagyja lecseng - az emberek egy idő után mindent megunnak, történik valami más, még felzaklatóbb, még botrányosabb. Engem is hívott: Apa, add el, vagy hagyd itt a fenébe, nem lesz ez neked jó hely! Nem akartam elköltözni. Nézze, hatvanhat éves vagyok, és több, mint negyven éve élek ebben a házban. Tudom, hogy egy kicsit megrogyott, fel kellene újítani, de nekem így is jó lesz arra a kis időre. Mennyi van nekem hátra? Öt év biztosan. Esetleg tíz, de egyetlen nappal sem több.

Roggyant ember volt ő is, mint az erdőszéli ház, hajlott hát, beesett szemek. Nem mertem rákérdezni, hogy pontosan mi fáj, mert akkor estig azt sorolja. Én meg nem azért jöttem, de miért is? Tudom is én. Ajánlották. De hiszen az emberek mindenfélét ajánlanak.

Nézzük meg, mondta Miklós előzékenyen. Nincs messze.

Most azt kellene írnom, hogy kirázott a hideg. Nincs messze, és mégsem próbál elmenekülni ebből a házból? Hogyan lehet ezzel a tudattal együtt élni? De az igazság az, hogy nem rázott ki a hideg. Túl sok dolgot hallottam már, és mindig több a szándékosság, mint a baleset. Ebben az irányban indultam el, nagyon sok éve - mit mondjak, még a családi viszályok is csak akkor érdekeltek, ha már bekövetkezett a tragédia. Amíg csak összevesztek, kibékültek, mást szerettek, mást sem szerettek, addig semmi. Hideg. Elvált a negyedik felségétől, most megint a harmadikkal kavar, na és?

Az erdő olyan volt, mint a többi, se szép, se csúnya, és inkább ritkás. Csak a patakparton sűrűsödtek meg a bokrok, a legtöbb jó magas.

Miklós megállt egy helyen, és széthúzta a bokrokat.

Itt találtam meg. Hason feküdt, a feje kissé oldalt, az út felé.

Ha valamin megütközhettem, hát ez a rideg, szenvedélymentes precizitás. Több, mint húsz éve történt, Miklós rendszeresen visszajárt ide, ezerszer húzta szét ugyanazokat a bokrokat - ugyanazokat, vagy a tőből kisarjadt, új hajtásokat, mert fák és bokrok ritkán halnak meg olyan végérvényesen, mint az emberek.

Egyedül volt? - kérdeztem, amikor már nagyon nehéz lett a csend.

Nem, itt volt a fiam is. Megpróbáltam elrángatni, eltakarni a szemeit. Persze nem tehettem sokat. Nagyfiú volt, elmúlt huszonegy éves. Megnézte. Igaz, nem láttunk belőle sokat, hiszen hason feküdt. De a kapucnis anorák, a jogging nadrág, meg minden - nem lehetett eltéveszteni.

Ilyen közel az úthoz!

Ilyen közel, ismételte Miklós. Nagyon különös. Akkor már három napja kereste a rendőrség, és ez az erdő nem nagy. Majdnem mindennap kijött ide, és futott. Azt mondta, egyedül a futás nyugtatja meg.

Történt valami, amitől nehéz volt megnyugodnia?

Miklós elnézett a semmibe.

Nem rajtam múlt. Ebben egészen biztos vagyok. Úgy éltünk, mint mindenki más. Szépen, békességben. Talán kissé unalmasan. De ezt előre tudtuk, amikor megvettük ezt a házat. Egyetértettünk abban, hogy csendes helyen akarunk élni, és Éva nagyon örült az erdőnek. Csillogó szemmel mondogatta: Itt fogok majd futni, a patakparton, megkerülöm a golfpályát, és - tudja, ez volt a szenvedélye, a futás. Csakis hosszú távon. Lánykorában több versenyt nyert. Még mindig megvannak az érmek és az oklevelek.

Férjhez ment, és nem versenyzett többé?

Nem.

Nem hiányzott neki?

Minek hiányzott volna? Különben is, jött a gyerek.

Ezt az érvet már annyiszor hallottam, hogy nem ütköztem meg többé. Ez az igazi "kis halál," költői túlzás a másik. Lányok, nők, asszonyok, dámák mind meghalnak, amikor a gyerek megérkezik. Azontúl nincs más, csak kiszolgáló személyzet. Egy-két mosolyért, elismerő szavakért adják el magukat. És még büszkék is rá. Na persze. Valamivel kompenzálni kell. De itt nem volt sem hosszantartó szenvedés, sem lázadás. Éva maga választotta, elfogadta a sorsát. Vagy nem?

Egy ideig, pontosított Miklós. Aztán találkozott valakivel, és azt mondta, hogy ennyi még jár neki.

És maga?

Elengedtem. Mi mást tehettem volna? Tudja, sosem volt ez olyan nagy szerelem.

Elengedte? De akkor -

Még nem költözött el. Ezek voltak az utolsó napok.

Megpróbáltam összeállítani a képet. Összeszoktak, megvoltak egymással, a szenvedélyt majd megnézzük a filmeken. Az asszony negyven éves lehetett, amikor találkozott ezzel a valakivel. Kapuzárási pánik? Rájött, hogy eddig mit mulasztott? Eddig igen szabályos történet lehetne, azok közül, amelyek engem nem érdekelnek. De itt jön a csavar. Bejelentette, hogy elköltözik. Még egy nap, vagy néhány nap, mindegy. A férj közömbösen veszi tudomásul. Éva még egyszer elmegy futni a kiserdőbe, a patakparton. És akkor - valaki, egy középkorú férfi - nem sokat láttak belőle, mert már alkonyodott, biztos csak az volt, hogy farmert viselt. De hiszen mindenkinek van legalább egy farmere! Egy biciklista azt állította, hogy a farmeres férfinek maszk volt a fején. Rendes, fekete maszk, mint a kommandósoknak, de az is lehet, hogy csak egy fekete harisnya. Nem akarta, hogy felismerjék. De aztán ez a kerékpáros ellentmondásokba bonyolódott. Kiderült, hogy nem is itt látta, hanem a golfpálya túlsó oldalán. Nem is egy símaszkot látott, hanem - egyébként is, notórius hazudozó! A kérdéses estén részeg volt, mint máskor is. Félre akarta vezetni a rendőrséget? Szívességet tett valakinek? Ennyi év után már azt sem tudjuk, hogy mennyire volt részeg. Tavaly meghalt, a mája megadta magát.

Lassan összeállt a kép. Miklós nem tudta elviselni az árulást. Csak színlelte a közönyt. A bokros helyen várakozott.

De nem. Miklós elmondta, hogy semmit sem érintett meg a tetthelyen. Azonnal jelentést tett. A ruháit elvitték, azt mondták, nyomokat keresnek. Össze akarják hasonlítani a pamutszálakkal, amelyeket Éva közelében találtak. A kopott pulóvert és a farmert azóta sem kapta vissza, egy raktárban őrzik. De sosem találtak semmit, és mivel ennek más több, mint húsz éve -

Akkor nincs más lehetőség, mint a másik férfi. Ki az?

Nem tudom, felelte Miklós. Sosem kérdeztem meg, mi a neve. Keresték persze, de nem került elő. Senki nem jelentkezett, hogy együtt látták őket. Hogy nekem miért nem tűnt fel? Mert nem volt változás. Éva sem viselkedett másként. Amikor arról kezdett beszélni, hogy van valakije, először azt hittem, viccel.

A nyilvánvaló kérdést föl se kellett tennem. Láttam Éva fényképeit. Amikor megfojtották az erdőben, már huszonegy éves volt a fia. Ahhoz képest - mosolygós, helyes. Semmi smink. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy -

Aztán felszívódott. Mindenfélét ígért, de egyszer csak rájött, hogy ez mégsem lesz jó, ennyit nem ér meg. Megölte Évát, és felszívódott.

Így történt? Nem tudhatom. Gondolom, nem volt idevaló. Valakihez jött, valami dolga volt itt, és közben megismerkedett Évával, aki elhanyagoltnak érezte magát. Egy újabb Madame Bovary vagy Anna Karenina. Nem kellhetett sok rábeszélés. De hol találkoztak, és mikor? A falu tele van professzionális megfigyelőkkel. A kispadok már eltűntek a házak elől, de a zsalugáterek mögül - és a függönyök még mindig meglebbennek. Nemcsak a vénasszonyok! Van itt vagy két tucat férfi, egy sem dolgozik, nem is keres munkát, csak unatkozik. Kizárt eset, hogy nem vettek észre semmit.

Miklós még mindig beszélt, közömbösen sorolta a nyomozás részleteit. Átfésülték az erdőt. Kutyákat hoztak. Levelek, vizsgálati eredmények, vagyis inkább a teljes eredménytelenség. Valamilyen nyálvizsgálat - nem tudom, hogy ez milyen, pontosan mit vizsgálnak ilyenkor, és miért, de nem is nagyon figyeltem. Végül is, engem az egészből csak annyi érdekelt, hogyan van az, hogy ez az ember, ez a Miklós, nem költözött el, képes volt itt maradni ebben a házban, párszáz lépésre attól a helytől, ahol hidegvérrel megfojtották a feleségét.

Ha egy kicsit megerőlteti a szemeit, a konyhaablakból látja a bokrokat.

Vagy ennyire nem szerette? Maga mondta, nem volt ez olyan nagy szerelem.

Van-e mértékegysége a szerelemnek? Például az, hogy mégsem engedem el, megkötözöm a halálon túl is, kisajátítom magamnak a helyet, ahol végeztek vele. Nagy valószínűséggel nem egy idegen. Nagy valószínűséggel ugyanaz, akinek sikerült teljesen eltűnnie, és ostobaság lenne abban reménykedni, hogy egyszer majd magától megtöri a hallgatását.

Ha ugyan létezett ez a személy.

Miklós hirtelen felém fordult. Tudja, minek örülök? Annak az egynek, hogy többé nem kell Karácsonyt ünnepelnem. Évát egészen megbolondították a Karácsonyok. Nem volt olyan klisé, amit be nem vetett. Főzött, díszített, takarított, éjjel-nappal égtek a fényfüzérek, a karácsonyi gyertyautánzatok. Alig engedte meg, hogy fölkapcsoljam a lámpát, mert olyan szép, amikor ezek a színes vackok - Rettegtem a Karácsonyoktól. Halászlé, rántott hal, töltött káposzta, gondolom, ezt már mondanom se kell. Karácsonyfa, akkora, mint egy erdő. Fahéjillat. Stille Nacht és Jingle Bell, teljes hangerővel. Az egész ajándékozási cirkuszt a pokolba kívántam. Ki tudott kergetni a világból az ezerféle süteménnyel. Párszor megmondtam neki, hogy meg ne próbálja ismét. Még egy Karácsony, és agyonverem. Nem hitte el -

Persze nem gondoltam én ezt komolyan, tette hozzá Miklós, és lehet, hogy tévedek, de a hangja tele volt elégedettséggel.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Télen című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Télen címmel

eferesz bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkot

eferesz bejegyzést írt a(z) Profil-OM című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Profil-OM című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Szelídült esteken című alkotáshoz

Szalki Bernáth Attila alkotást töltött fel Friedrich Logau:Eitelkeit címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Akarom (5/5) című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Autóstop című alkotáshoz

dodesz bejegyzést írt a(z) A szomszéd szoba című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/5) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) a mai ember című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) A szomszéd szoba című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Márton- napi lakoma című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)