Alcím: Gyógyszer mellékhatása, és emberi mulasztások sorozata?*

Tudom, nem fogadták szívesen a megnyilvánulásomat.
Az Igazgató Asszony tulajdonképpen májusban azért hívatott magához, s kijelentette, hogy fiamat át fogja helyezni ápoló-gondozó intézetbe, mivel nem tudja magát ellátni (ami nem igaz!) s ennek előkészületei máris folynak, s azt sem értettem, erről engem, a gondnokát miért csak utólag tájékoztatott, s miért döntött azonnal, az én ellenvéleményem meghallgatása nélkül -?! Milyen ember az - akinek eszébe sem jut a intézetében élő, segítségre szoruló embernek a szükséges segítséget megadni, hanem csak arra koncentrál, hogy sürgősen megszabaduljon tőle... Most is úgy történt, meg sem fordult a fejében, mit jelent elhamarkodott döntése a gondozottnak, és a családnak...Amikor látta, hogy nekem nem tetszik, s szóvá tettem neki, hogy a fiam rendesen el tudja magát látni, nem fekvő beteg, maga tisztálkodik, öltözik, étkezik, akkor szó szerint közölte:
"Ha nem tetszik a döntésem, vigye haza!"

Elmondtam, hogy sajnos, ezt sem a fiam, se családi viszonyaim, és az egészségi állapotom miatt lehetetlen megoldanom. Viszont mindnyájunk helyzetét fenyegetné az intézkedése:Ugyanis korom, főleg sokizületi gyulladásom, egyéb más bajok mellett (gerinc elhajlás, kétoldali csípő- és térdizületi bajok miatt), már a lakásban, bottal is nehezen közlekedem, s egyetlen reményem, hogy ígéretet kaptam háromhetes kórházi kezelésre-kivizsgálásra (Visegrád-Gizella-telepi rehabilitációs kórházba, ahol legalább az állandó fájdalomtól mentesülhetnék. A gyógyszerallergiám miatt nem szedhetek fájdalomcsillapítót sem.

Anyagi helyzetem se rózsás. Diplomás fiam 12. éve nem tudja magát fenntartani, mivel az állásai megszűntek, munkanélküli, hazajött hozzám. A lányom is a fővárosban él, még dolgozik, mivel egyik gyermeke nem fejezte be a tanulmányait. Egyikük sem tud segítségemre lenni. Gépkocsijuk nincs, ezért mozgáskorlátozottságom miatt, még a fontos kezelésekre sem tudok eljárni.

Utánam a lányom veszi át testvére gondnokságát, akinek szintén nem lenne jó, ha valamelyik, tőle távoli, eldugott faluba helyeznék az öccsét, ahol a megközelítése nehézségekbe ütközne. Csak közeli intézet jöhetne szóba. De amikor szóvá tettem, mindez az intézet vezetőjét nem érdekelte.
Az egész áthelyezési tortúra családomra nézve vészhelyzetet szül. A fenntartási költségeket azért fizettem hosszú ideig, hogy azzal a Dunakeszi-i intézetben biztosítva legyen a helye! - s nem azért, hogy más helyre űzzék el onnan! Ezzel engem becsaptak, anyagilag megkárosítottak, mert szinte meg kellett koplalnom, mivel itthon merültek fel a kiadások, s a magas összegeket itthonléte idejére is képesek voltak velem befizettetni, s ami ilyen nehéz viszonyok között kidobott pénzt jelent.

Az Intézet részéről csupán megértés kellett volna, s olyan "gondoskodó hozzáértés", amilyenre az igazgatónő hivatkozott, s mindezt a felettes hatósága elhitte neki! Amikor májusban hazahoztam a fiamat, előtte fölmentünk a szobájába, mert a kis, hordozható rádiója nem volt nála. Nem találtunk rá a szekrényben sem. Előző eltávozása alkalmával pedig a kis válltáskáját otthagyta, állítása szerint abban volt a rádiója. Sajnos, azóta sincs meg a rádió, valaki eltulajdoníthatta.
Azonban a szekrénye rendezetlen volt, s amikor a rádió keresése miatt, fölemelgettem az egymásra halmozott holmit, a fehérneműi, törölközők, stb. vizesek voltak. Kiraktam az ágyára, és megkértem az ügyeletes nővért, hogy szárítsák meg, és minden úgy kerüljön vissza a szekrénybe.

Nem tudtam őt visszavinni a megállapított időben, mivel tulajdonképpen betegen érkezett haza, arca kipirult és izzadt. Amikor megláttam, mélyen szomorú-elkeseredett arcát, még a hideg is kirázott, látszott rajta, csak egy vak nem láthatta, hogy valami nincs rendben nála. Egész úton csendes, levert állapotban volt. Itthon berekedt, hangja teljesen elment, és ami nála szokatlan, azonnal lefeküdt, este már lázat mértem nála. Mint később megtudtam, influenza-járvány torokfájással és egyéb előjelek már az intézetben másoknál is előfordult, minderre azonban az illetékes személyzet nem figyelmeztetett. Otthon hétvége lévén, privát-orvost kellett igénybe vennem, mivel háziorvosa az intézetnél van s lázcsillapítóért nyitva tartó patikát kellett keresi. A rekedtségből hetekig sem gyógyult ki.
Amikor vissza kellett vinnem az intézetbe (ugyanis a behívót megkaptam a kórházból), fiamat hárman próbáltuk, némi erőszakkal meggyőzni, hogy lejöjjön az emeletről, s beüljön a gépkocsiba. Nem volt könnyű dolgunk, még sírva is fakadt, pedig ez nála nem szokott előfordulni.
Eddig a korábbi állapotról.

Augusztus 8-tól itthon van a fiam. Amikor később elhoztuk a ruhaneműit, szerettem volna, ha ő is eljön velünk, elköszön a társaitól, netán azoktól az alkalmazottaktól, akikhez valamilyen kellemes emlék fűzi...
Azonban reggel, amikor megérkezett a támogató szolgálat autója, félórányi könyörgésre sem volt hajlandó lejönni az épületből. Retteg és irtózik még a gondolattól is, hogy oda visszatérjen... Ezért nem erőltettem.
Azt hiszem, nem kell hozzá semmiféle pszichológiai ismeret, sem szakdiploma, hogy mindez miért történik. S amikor itt, helyben mentem vele kivizsgálásra, ugyanaz történt, nem hajlandó sehová indulni, retteg, és lecövekel a lakásban, nem hajlandó az ajtón kimozdulni! Nyilvánvaló, olyan trauma érte ott, hogy az emlékei miatt képtelen rá!

A leírt okokon kívül hamarosan kiderült, mi történt, s állítom, hogy rátapintottam!
Ugyanis háziorvosa még mindig Dunakeszin van. Már végleges hazatérése után kértem telefonon az intézet eü. csoportjától, írassák ki számára azt a gyógyszert, amelyet eredetileg itt, a helyi kórház neurológiai osztály vezető főorvosa írt elő, a Xanax 0.25 mg-os gyógyszert, előbb naponta kétszer, csupán ½ szemet kellett belőle adagolni. (Lásd a 2010. június 13-án kelt leltárán, ahol feltüntettem, és az Ambuláns-lap másolatával együtt adtam át egy teljes doboz tablettát az ügyeletes nővérnek.) Ezt is csak akkor kellett szednie, ha nyugtalan, naponta max. 2 x ½ tablettát! A gyógyszert először én adtam át az intézetben, utána már az ottani háziorvossal íratták föl, s amikor látogatóba hazajött, mindig kaptunk belőle egy-egy levéllel, itthoni használatra.
Akkor figyeltem föl arra, amikor már véglegesen itthon volt, hogy a gyógyszer, amit átadtak nekünk a nővérek, nem fehér, hanem rózsaszínű. Előbb azt hittem, csak a színe változott, de rá kellett jönnöm, hogy a rózsaszínű tabletták nem ugyanazok, mint amit fölírt a helyi főorvos!
A gyógyszer-dobozban lévő tájékoztatót olvasva, a mellékhatások felsorolása valósággal megdöbbentett!, mivel több ugyanolyan tünetet észleltem nála most már itthon is, amit az intézetben felsoroltak!

Az intézetbő a rózsaszínű, dupla adagos, Xanax 0,5 mg-os gyógyszerrel láttak el itthonléte idejére, amely abban is különbözik a 0,25 mg-ostól, hogy + két egyéb szert is tartalmaz! (A gyógyszercsomagban található bizonylatot megőriztem!)
A "csekély" mellékhatások jelzése - amelyekre egyes egészségügyi alkalmazottak csak legyinteni szoktak: "azt csak úgy, leírják...!" - nem ok nélkül kerül a tájékoztatóra, mert igen is, oka van annak, azért, hogy figyeljenek rá!
Sajnos, nálunk a "fenyegetés" bejött!Sorolom, mire panaszkodtak az intézetben, s valamennyi rajta van a tájékoztatón:

"Leggyakrabban: álmosság, feledékenység."
"Ritkábban" (de nála megnyilvánult): "depresszió, alvászavar, szorongás, hangulatzavar, teljesítménycsökkenés és zavartság." "A szakirodalomban benzodiazepinekkel kapcsolatban: ingerlékenység," vizelettartási nehézségek..."
(korábban sohasem pisilte össze magát, már 3 éves korától szobatiszta lett és felnőtt korábban sem fordult elő. Most pedig naponta kétszer-háromszor is kellett neki ruhát váltani! Nem értettem, miért öltözik át folyton...)
"Elsősorban pszichiátriai betegség fennállásakor... előfordulhat összpontosítási (koncentrálási) nehézség, zavartság, ingerlékenység, viselkedésbeli rendellenességek, pl. düh, agresszió, illetve ellenséges magatartás."

Őt hazahozva, megrémülve tapasztaltam, hogy a tünetek, bizony, jelentkeznek nála (az arca is rémültséget váltott ki), pedig én nem hittem el azokat a tüneteket, melyeket felsoroltak az intézetben...
Az én nyugodt, kedves természetű, béketűrő Down-szindrómás fiammal ezt tették! Ugyanis kezdetben, a gyengébb gyógyszert is 2 x ½ adagban írta föl a főorvos, később 2x1 szemet, de az sem okozott nála gondot!
Amíg, az intézetben, érthetetlen okok miatt duplájára emelték adagját, még a kétszeres 0.5 mg-tabletta változatát is, amely ráadásul többféle, egyéb anyagot is tartalmaz, mint a 0.25 mg-os. Vagyis nemcsak megduplázza a hatást, hanem éppen az egyéb anyagokban lehet olyan szer, amely árt a fiamnak, s kihozza nála a fenti, ijesztő mellékhatásokat!!!
Ki merem jelenteni, hogy tönkre tették őt és a családomat, mivel megváltozott az egész életünk...

**

Folytatom.