HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49024

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Delory NadinFeltöltés dátuma: 2012-11-22

A hógolyó

"Apát akarom!!! Apa, hol van apa? Vele álmodtam. 9 napja, hogy eltemettük. Nincs sehol" - írtam a naplómba, arcomról forró, sós könnyek gördültek a lapra. Ürességet éreztem, mintha egy lyuk lenne a szívemben, sőt mintha még a szél is befújna rajta, hideg, jeges fuvallat, csak kavarog ott, és nem távozik, teljesen ki akar hűteni. Anya hívott vacsorázni. Tojásrántottát készített, most, hogy már csak hárman ettük, nem ült velem szemben senki, nem szólt apa rádiója, az étel megkeseredett a számban. Keserű lett körülöttem minden, természetellenesnek éreztem, és az is volt. Folyton az járt a fejemben milyen jóízűen tudott enni. Szerettem, ha együtt evett a család, különösen, ha tojásrántottát. Egy régi este jutott az eszembe, óvodás voltam még. A régi bordó serpenyő tele volt az illatos vacsoránkkal, kolbászkarikák is voltak benne, apa nagyon szerette. Minden csupa melegség volt, a háttérben szólt a rádió. Az asztal négy szélén mindenkinek megvolt a helye, mind a négy széken ült valaki, mind a négy tányérból evett valaki. A konyhapultról rám mosolygott a csillogó piros szódásszifon, és én biztos voltam benne, hogy a piros a legszebb szín a világon, ez a családunk színe.
Most csak bámultam magam elé a tányérom fölött, néztem a hiányzó tányér helyét, az üres széket és rádöbbentem, hogy a keserű falat még mindig ott van a számban. Lenyeltem. Megakadt a torkomon. Egészen más íze volt, nem az amit megszoktam, ez rossz volt, egyszerűen rossz volt. Ahogy a tele tányérra néztem, felfordult a gyomrom. Úgy hordoztam körbe a tekintetem a konyhán, mint aki nincs magánál. Minden olyan idegen volt, még a színek is. Miért ilyen vidámak a színek, most minden fekete kellene legyen. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, berohantam a szobámba, lerogytam az ágyra és fájdalmas sírógörcsben törtem ki. Rázott rángatott belülről valami, ezt már nem én irányítottam. Lüktetett az egész testem, mint egy friss seb. Nem tudtam megállítani, bekuporodtam a sarokba, a durva fehér papír zsebkendők összeesküdtek a könnyekkel és vörösre marták a szemeim, az orrom, az arcom. Még fél óra múlva is hüppögtem. Nem gondolkoztam, csak dőlt belőlem a keserűség. Egy idő után abba akartam hagyni, de nem ment. Mindig eszembe jutott valami, mindegy mi, jó vagy rossz emlék. A jó azért volt szomorú, mert elmúlt, a rossz pedig azért, mert talán lehetett volna máshogy. Sirattam az eltűnt életemet, a teljességet, a boldogságot, azt az életet, ami ilyen formában már nem létezhet. Elhatároztam, hogy soha többet nem eszem tojásrántottát, mert apa nélkül keserű. Jellemző rám, ha nagyon magam alatt vagyok, büntetem magam, fogalmam sincs miért, aztán makacsul ragaszkodom az elhatározásomhoz, és kitartok mellette, bármilyen nehéz is.
Olyan egyedül éreztem magam. Az egész világon nincs senki más, akinek ő volt az apukája. Furcsa, megfogalmazhatatlan érzés volt, úgy gondoltam valahogy könnyebb lenne, ha lenne egy testvérem, mert akkor ő is őrizne valamit apából, de így csak én maradtam. Persze hasonlítanak rá a testvérei, és kimondhatatlanul hiányzik anyának, de egyedül én vagyok az a személy a világon, aki egy kicsit apából maradt itt, mint a horgony, amit levágtak a hajóról, ottmarad egyedül a tengerfenéken.
Rémes folytatásos álmok gyötörtek, apa mindig beteg volt, mindig rosszul volt, és egyre rosszabbul lett, kegyetlen volt látni, ahogy a valóságban is. Aztán mintha álmomban próbáltam volna megmagyarázni magamnak, hogy hol van most apa, miért nem láthatom. Egyik éjjel egy messzi kórházban volt, másik éjjel elrabolták, harmadik éjjel titok volt, hogy él, én találkozhattam vele, de senkinek nem mondhattam el, negyedik éjjel feltámadt, újra élt, de ismét beteg lett. Kínzó volt újra és újra felébredni, és rádöbbenni, hogy nincs velünk, csak álmodtam. Ez újra és újra felzaklatott.
Ültem azon a helyen, ahol két hete még teljes meggyőződéssel mondogattam magamnak, hogy az én apukám nem halhat meg. Ilyen egyszerűen nem történhet meg. Teljességgel lehetetlen. Most meg kellett volna magyaráznom magamnak, hogyan történhetett mégis meg. Szédültem a gondolattól. Forgott velem a világ, az a kegyetlen, hússzaggató gyilkos világ, ami megölte az én apukámat. A csillagok éppen csak pislákoltak felettem, hideg volt, és én nem voltam rendesen felöltözve, ahhoz, hogy sokáig időzzek idekint, de ezen az estén őszintén nem bántam volna, ha megfagyok. Talán azért voltam kint, mert úgy éreztem csak a sötét éjszaka képes befogadni ezt a mély szomorúságot, a szobámban ez már nem férne el. Tehetetlenséget éreztem, nem tudtam hová menjek, mit csináljak, hogyan enyhítsem a fájdalmat, könnyítsek magamon. Havat képzeltem, tiszta fehér havat, ami mindig jót jelent. Annyi havat, amennyit egyszerre még nem láttam, ami eltakarja a házunkat, a városunkat, az országunkat, az egész általam ismert világot. Gyúrtam egy hógolyót és mérgesen, nagy erővel elküldtem a messzeségbe. Repült is sebesen, olyan gyorsasággal, hogy átrepült valamin, fizikailag képtelenség tudom, de egy alternatív világban repült tovább.
Eltalálta bátyót. Tudtam, hogy nem úszom meg szárazon, sértődöttséget színlelt, de csak egy pillanatig, miközben lehajolt egy nagy tenyérnyi fehér hókristályért már mosolyra húzódott a szája. Fekete kesztyűi között formálta gömbölyűre a szilárd csapadékot, én gyorsan a nővérem mögé bújtam, aki szorgosan hó szobrászkodott. Levetette kesztyűjét és didergő ujjaival jéggé olvasztotta az összepréselt havat, hogy a mesterműve, ami ez esetben egy kislányt, a húgunkat mintázta élethű copfot kaphasson. Komoly tekintetét nem vette le a megmunkálandó felületről, teljesen belemerült. Hajtotta a fejlődni vágyás, hogy tökéleteset alkosson. Ebben a pillanatban azonban bátyó hógolyója eltalálta a kezét, így a jégcopf leesett és összetört. A nővéremet persze nem kell félteni, válaszképpen hatalmas hógolyót gyúrt és bátyó arcát célozta. Hamarosan hatalmas hó csata bontakozott ki, csupa kacagással. Nem akartam, hogy megfürdessenek, inkább felkaptam a piros kabátos hugicát, a szánkóra ültettem, én meg mögé huppantam és már suhantunk is lefelé a domboldalon. Hópelyhek cirógatták rózsásra pirult arcunkat. Különösen hugié, majd kicsattant, olyan volt kétoldalt, mint két szép piros alma, ahogy egyre szélesebben mosolygott. Záporoztak még ránk a hógolyók, de mind halk puffanással olvadtak eggyé mögöttünk a tiszta fehér hóban. Ahogy a lejtő egyre meredekebb lett, gyorsult a szánkó. A szél már szembe fújta a havat. Sikítottunk, ahogy a torkunkon kifért, a sebesség elérte a maximumot, amit szánkóval el lehet érni ezen a lejtőn. Szorosan öleltem magamhoz hugicát, már-már görcsösen kapaszkodtam belé. Letettem a lábaimat, fékezni próbáltam, fokozatosan lassultunk is, de végül felborultunk. Teljesen összegabalyodva feküdtünk a havon a szánkó, hugi és én. Nevetni kellett, ahogy felkászálódtunk. - Ez nagyon jó volt - mondtam. -Menjünk még egyszer! - harsogta hugi, de ekkor megláttuk a völgyben apát és öcsit, akik a jeges macikkal játszottak. Az egyik csintalan kölyök elénk futott. Elkaptam, pördültem vele egyet, majd a vállamra tettem, mindig így szoktam. Apa ötlete volt, hogy tartsunk jegesmedvét. Igazán okos állat volt az első hófehér maci háziállatunk, nagyon vigyázott, hogy a mancsával nehogy megsebezze öcsit vagy apát. Most már elég nagy volt a négy kölyök is ahhoz, hogy az anyuka megengedje, játszunk velük. Annyira mókás volt, ahogy a csupa fehér bundából kikandikál két fényes fekete szem és egy nedves fekete orr. Mulatságos volt az is, ahogy játszottak, egymással, az anyjukkal és velünk. Letettem a kedvencem is, hadd menjen a többiekhez.
Ahogy néztem, hogyan birkóznak, dögönyözik egymást, hallottam, hogy apa nevet, régen ritkán nevetett, de ilyen felhőtlenül talán még soha. Biztonságot adott, hogy itt van, és jó kedvre derített, hogy boldognak látom. Persze Gáborka és hugi gyöngyöző kacaja sem maradt abba egy percre sem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a szemem törölgetem. Gondolkoztam, hogy a szél fújta ki, sok volt neki a hideg, a hó vagy egyszerűen csak gyengék a szemeim, nem bírják ezt a vakító fehérséget, de nem, ezek örömkönnyek voltak, a felhőtlen öröméi, a gondtalanságé, az egészségé, az életörömé. Azért, amiért ilyen szép családom lehet, amiért ilyen gyönyörű helyen élhetünk, és ami a legjobb volt benne az az, hogy ez már nem csak egy pillanatig tartott. Ez nem egy olyan hosszú pillanat volt már, aminek nem akartam, hogy vége szakadjon, ez egy olyan pillanat volt, amit eltettem emlékbe, de vártam a következőt, meg akartam élni minden ilyen pillanatot, és mind más, sosem lesz kettő egyforma, egy örökkévalóság telik el, de soha-soha nem lesz ugyanaz.
Szellő fújta a magas hókoronás, sötétzöld fenyőket a házunk előtt, annyi havat fújt le róla, hogy kisebb hóvihar keveredett alatta. Anya hangját hallottam, amint a teraszról hív minket vacsorázni. A hangja vidáman csengett. Tündi és Nándi közel voltak a bejárathoz, rögtön tűzszünet állt be a hógolyózásban, késedelem nélkül bevonultak melegedni. Én megfogtam a piros szánkó kötelét, majd hugica csatlakozott hozzám. Apa a kék szánkó madzagját kezdte húzni, amin öcsi trónolt, így mind elindultunk felfelé, csak a négy kölyökmacit és az anyjukat hagytuk kint. Fülembe kellemes dallamot fütyült a szél. Úgy éreztem folytatnom kell, ma este feltétlenül zenélnünk kell. Szerettem ezeket a hosszú téli estéket. Hívogató volt az a narancsos meleg fény, ami az otthonunk ablakain kiszűrődött, olyan nagyon hívogató.
Szép sorban levetettük a kabátokat, bátyó a feketét, Tündi a barnát, én a fehéret, hugi a pirosat, öcsi a zöldet és apa a sötétkéket. A csizmákat is egymás mellé sorakoztattuk a tágas előszobában. A nővéremet csizmahúzás közben levadászta a kis szürke perzsamacskánk. Teljes erőből nekirohant a lábának, úgy, hogy belerúgott a cicába, ő maga pedig majdnem elesett benne. Érdekes képet vágott egy lábon egyensúlyozás közben. - Jaj, ugye nem esett baja a cicának? - kérdezte, de a kis állat rögtön választ is adott rá, azzal, hogy eszeveszett módon tovább rohangált az előszobában. Kézmosás után mind a kandalló köré gyűltünk a párnákra. Narancs és fahéjas mézeskalács illata töltötte be a házat. Egy nagy tál tele volt élénk színű lédús narancsokkal, egy másik pedig mézeskalácsokkal, a legkülönfélébb alakúakkal, ugyanis együtt formáztuk őket. A kicsik tejet kaptak hozzá, ami még langyos volt, egy órája sem volt, hogy fejték. A nagyok boros teát ittak. Anya a forró teából sorban töltött mindenkinek, aki elé tartotta a bögréjét, apa pedig megfogta a borosüveg nyakát és öntött belőle a narancsvirágmintás csészéjébe. Ahogy Nándi ezt meglátta, követte apa példáját, majd Tündi a kamillával díszített valódi cserép bögréjét odatartva jelezte, hogy ő is igényt tart egy kis vörösborra a gyümölcsteába...
Öcsivel az ölemben egy puha pokrócba takarózva éppen szemben a kandallóval kívül belül melegség töltött el. Bal karommal átöleltem miközben iszogattam a teám. Ő élvezettel morzsázott a tányérjára a fagyi, a gomba és a dinnyeszelet alakú mézeskalácsból. Én megittam a bögrém tartalmát, ő pedig beburkolta az utolsó darab cukormázzal díszített édességet. Magunk elé vettük a nagy üvegtálat, aminek az alján még volt egy-két narancs, és nagy egyetértésben eltüntettük. Nevettünk rajta, magunk sem tudtuk miért. Megtöröltem a kezem, aztán az övét is, ami valahogy mindig nagyon ragacsos volt. Megborzoltam a kisfiú szalmaszínű haját, ő pedig rám mosolygott, nevetett a szeme, pont olyan barna volt, mint apáé. Jó érzés volt, hogy van egy kisöcsém. Bátyó elé odafeküdt a nagy kutyája, elégedetten, teli hassal néha-néha mordult egyet álmában. Nővérem ölébe felkérezkedett a kiscicája és boldog dorombolással nyugtázta a simogatást. Apa átkarolta anyát, akinek az ölében hugica húzta meg magát. Pontosabban a földön feküdt, és a fejét nyugtázta anya ölében. Nézte, hogy mozog a kandalló fölötti függöny, és nagy átéléssel mesélte nekünk, hogy angyalok ráncigálják a szélét. Apa feleslegesen próbálta megmagyarázni neki, hogy az a meleg levegő, hugi megingathatatlanul hitt ebben.
Miután mind felmelegedtünk a tűznél és elfogyasztottuk a vacsoránkat, apa a zongorához ült és a fekete billentyűkön kezdte jártatni az ujjait. Mind tudtuk mit jelent ez, egyezményes jel volt, amit a családunk minden tagja ismert, beleértve a kutyát és a macskát is. Annyit jelentett, hogy mindenki hozza a hangszerét, mert zeneest lesz. Ennek értelmében anya a tangóharmonikáért nyúlt, nővérem elővette a csellóját, bátyó a gitárját, hugica a furulyáját én pedig a hárfámat. Öcsi mosolyogva nézte, ahogy készülődünk, aztán ő is elfoglalta helyét vadonatúj hangszerénél, a dobnál.
Szívesen folytatnám a leírást, de sajnos prózában lehetetlen átadni a zene élményét, a hangszerek érintését, az illatát a fának, a gyantás húroknak, hangját külön-külön és együttesen, azt a varázslatot, amit akkor éreztünk mindannyian, és egyénenként mégis máshogy.
Ez a világkép mindig erőt ad a folytatáshoz. A nehéz helyzetekben nem kell mást tennem, csak továbbálmodni, szőni a történet fonalát...

Elhatároztam, hogy ha ma hazajutok a kórházból, felteszem ezt a novellát.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Delory Nadin
Regisztrált:
2010-09-16
Összes értékelés:
993
Időpont: 2013-03-22 20:48:33

válasz Krómer Ágnes (2013-03-22 20:33:15) üzenetére
Kedves Ági!

Örülök, hogy végül mégis elolvastad. Igen a vegyes érzéseket megértem a hógolyó nagyon kettévágja ezt a történetet...
Köszönöm a látogatásod.
Szeretettel: Delory
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2652
Időpont: 2013-03-22 20:33:15

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Delory!

Nem szeretem a telet ezért el se akartam olvasni. Vegyes érzések kavarogtak bennem amikor olvastam.Szép és megható a vége reményteli. Tetszett.

Barátsággal: Ági
Alkotó
Delory Nadin
Regisztrált:
2010-09-16
Összes értékelés:
993
Időpont: 2013-03-19 15:54:11

válasz T. Pandur Judit (2013-03-19 00:39:11) üzenetére
Köszönöm kedves szavaidat Judit.
Szeretettel láttalak: Delory
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5115
Időpont: 2013-03-19 00:39:11

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Delory!

Jó is elmenekülni a fájó valóság elől, és egy fantáziavilágban találni otthonra. A fel- és elszabadult fantázia elröpít egy megszépített, illúziókkal teli világba, ahol megvalósulhatnak a hétköznapi lét tragédiájában meghiúsult vágyak.
Valóban úgy dagadnak nálad ezek a vágyképek, mint egy hógolyó!

Judit
Alkotó
Delory Nadin
Regisztrált:
2010-09-16
Összes értékelés:
993
Időpont: 2012-12-17 16:26:51

válasz sailor (2012-12-16 18:10:06) üzenetére
Kedves Sailor!

Köszönöm. Remélem hamarosan részem lehet benne, még ha nem is pont így, ahogy leírtam.
Szeretettel láttalak: Delory Nadin
Alkotó
Regisztrált:
2012-10-26
Összes értékelés:
4200
Időpont: 2012-12-16 18:10:06

Kedves Nadin!

Csodaszép!
Nagyon nagyon tetszett nekem is!
Jaj,a ´zeneest´-etek gyönyörü!

Szeretettel gratulálok:sailor
Alkotó
Delory Nadin
Regisztrált:
2010-09-16
Összes értékelés:
993
Időpont: 2012-11-25 14:01:56

válasz Kőműves Ida (2012-11-24 18:32:55) üzenetére
Kedves Ida!

Köszönöm a szép szavakat. Örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Delory
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
6047
Időpont: 2012-11-24 18:32:55

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *

Kincset érők az emlékek. Talán még nem is tudod, Delory, hisz olyan fiatal vagy, azonban egyszer majd rájössz mekkora kincs birtokosa vagy...
Nagyon szép, amit leírtál. Nagyon-nagyon tetszett.
Szeretettel
Ida
Alkotó
Delory Nadin
Regisztrált:
2010-09-16
Összes értékelés:
993
Időpont: 2012-11-24 15:38:47

válasz Selanne (2012-11-23 18:19:58) üzenetére
Muszáj Selanne, máshogy nem is lehet...
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Delory
Szenior tag
Regisztrált:
2009-01-04
Összes értékelés:
8295
Időpont: 2012-11-23 18:19:58

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *

Tedd! Álmodozz , emlékezz, hiszen könnyebb úgy egy picit. Te kedves kislány:-)

Szeretettel:Marietta

Legutóbb történt

túlparti alkotást töltött fel Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész címmel a várólistára

túlparti bejegyzést írt a(z) A gyertya fénye... című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A gyertya fénye... című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) félek a mától című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A gyertya fénye... című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel téli mese címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) A gyertya fénye... című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Útravaló című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Valami történt... című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Hajszálon múlt című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)