Kegyetlenül nyakunkra ült a Tél,
s hozta magával sápadt arcú esteket,
melyeken mást sem kíván az ember fia,
csak sírni, sírni, fáradt könnyeket.

Hideg ágyon pihegnek halott éjjelek,
s izzadt gazdára lel paplan, párna,
így szülnek maguknak színes illúziók,
hamis képek, szerelmes lidérceket.

Vak értelem, s vad mámor varázsa,
fojtogató kínokkal tűzdelt rémek,
férj s feleséggé lesznek, úgy keresnek
üzekedni fekélyes lelkeket éjszakára.

Emésztő lángjai beteg múltnak,
ravatalra feszítik a vonagló jelent,
s a titkok oly kéjesen lihegve,
mérgezett lándzsákat lövellnek.

A hős békesség már rég elesett,
keselyűk szaggatják hadszíntéren,
hiénák, sakálok kötél-húzást játszanak,
de a hit, utolsó erején Istenért kiált!

Hófehér lepelben, szomorú idegen,
hangtalan, kulcsolt kézzel könyörög,
-ne bántsátok, hisz úgy fáj neki...
...pusztulása feloldozás, s nem dicsőség!

Másvilági hajnal tüze lázasan ébred,
a pokol tornácán beteggé vált az élet,
hiába ül lakodalmat szeretet s remény,
mert így, hogy is szülhetne jövőt a félelem...