Nekem gyermekkoromban sokáig nem volt karácsonyfám. Így hát jól emlékszem az első karácsonyfámra. Talán öt-hat éves lehettem. Valahogyan megéreztem az izgalmat, ami a karácsonyi előkészületeket övezte. Sokat meséltek a szüleim angyalokról, meg a Jézuskáról, aki karácsonyfát szokott hozni a gyerekeknek, s olyankor cinkosan összemosolyogtak. Azt akkor még nem vettem észre, csak jóval később idéztem fel emlékeimben anyám és apám boldog, cinkos mosolyait. Nagyon kíváncsi voltam már, milyen az a karácsonyfa, amit a Jézuska hoz. Izgatottan vártam.
Édesapám az eget kémlelte, s ismételgette, meglátjátok fehér karácsonyunk lesz! Az meg mit jelent, mi az, hogy fehér? Mert lehet fekete is? - érdeklődtem. Mire édesapám felvilágosított, hogy még nincs hó, eddig nem havazott, de ha leesik a hó karácsonyra, azt mondják fehér karácsonynak, mert minden csupa fehér a friss puha hótakarótól.
Most már ketten lestük az eget! Annyira lázban tartott, nagyon szerettem volna, ha fehér karácsonyunk lesz!
Már nagyban folytak a karácsonyi előkészületek, édesanyám sütötte a mákos bejglit, készültek a sütemények is. Apám nagyon szerette a krémest, hát azt is készített édesanyám. Lehelet finom vanília illat lengte be a házat! Én viszont a dobos tortát szerettem (s ez így igaz ma is), tehát készült a mesés dobos torta is. Senki sem tudott olyan dobos tortát készíteni, mint édesanyám. Segédkeztem, neki, amit tudtam, nagyon igyekeztem. A legjobban azt szerettem, amikor végül elkaptam a lábast, amiben a krém főtt, hogy na, kinyalhatod a lábast! Éppen könyékig jártam benne, amikor édesapám elkiáltotta magát.
- Nézzétek, esik a hó! - Nem érdekelt már a lábas, futottam az ablakhoz és ámulva néztem, ahogy nagy pelyhekben szállingózik a hó, majd egyre sűrűbben esik. Sokáig gyönyörködtem benne. Később kimentünk apával az udvarra, ott futkároztam a gyönyörű hóesésben. Teljes volt a boldogságom, lám imám meghallgatásra talált, fehér karácsonyuk lesz!

Másnapra minden fehérbe öltözött. Ameddig a szem ellátott, mindent hó borított. A tanya is fehér bundába bújt, a fákon hókabát, hogy ők se fázzanak, s csodálatos tiszta fehérség borított be mindent. A házban finom illatok terjengtek, és ma hozza a Jézuska a karácsonyfát. Kell ennél nagyobb boldogság? Eljött a várva várt este. Kezdtem türelmetlen lenni, de hát mikor hozza már a Jézuska azt a karácsonyfát? Azt nem lehet tudni, - győzködtek a szüleim. - Tudod, sok helyre kell mennie ma, lehet, hogy csak késő éjjel, vagy hajnalban ér ide. Le kell feküdnöd, hogy kialudd magad, reggelre biztosan itt lesz!
Nekem nem akarózott lefeküdni! Én látni akartam, hogyan hozza a Jézuska a karácsonyfát, elhatároztam, ha kell reggelig itt lesem az ablakban. Végül sikerült édesanyámnak meggyőznie, hogy fürödjek meg, bújjak szépen ágyba, s ott aztán leshetem, ameddig jólesik. Persze számított rá, hogy csak elalszom valamikor.
Szerencséjükre, az izgalmas nap után, gyorsan el is nyomott az álom, de túl hosszan nem tartott. Egyszer csak kipattant a szemem, a petróleum lámpa még égett az asztalon, és a sarokban a kis éjjeliszekrény tetején, ott ragyogott teljes pompájában a karácsonyfa. Soha nem láttam még ilyen szépet, és az illata is, valami csodálatos volt.
Csak másnap reggel vettem észre, hogy a fa alatt van két szem narancs, meg két kis tábla csoki, és a fán ragyogott a pompás szaloncukor, a fa csúcsán egy papír angyalka volt... Ez mind az enyém? - kérdezgettem a szüleimet. Nem is volt nálamnál boldogabb!
Pedig dehogynem, csak nem vettem észre, hogy édesanyám és édesapám közben hány könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.