Már az óracsörgés előtt felébred, fel is kel, hamarosan úgyis csörögne, kimegy a verandára, kiszagol, milyen idő van. Ragyog a nap, igazán szép idő ígérkezik, álldogál egy kicsit, hallgatná a madarak csicsergését, ha nem ugatna közbe Zsandár. Őkelme szereti ha rá figyelnek. Most is rohan, hozza a labdát, bökdösi vele a kezét... - Még mit nem képzelsz, azt hiszed nekem sincs más dolgom mint, hogy játsszak veled? Különben is beleugattál a kellemes madárcsicsergésbe, legalább azt élvezhettem volna egy kicsit! No megy, elkészíti Bandika uzsonnáját. Nagyon válogatós ez a gyerek, sosem lehet tudni, hogy megeszi-e az iskolában amit kap, inkább még pakol is neki azt amit szeret, így legalább biztos benne, hogy eszik valamit. Még így is olyan vézna szegényke... no, idővel majd csak megerősödik.
- Hé, Bandika ébresztő! Elkésel az iskolából - csak úgy beszól az ajtón, aztán megy a konyhába készít neki finom szendvicseket. Azután fel is öltözik, már készen van, de Bandika sehol.
- Bandika, már szóltam, gyorsan pattanj ki az ágyból! Gyerünk, gyerünk egy, kettő!
- Ne anya, nem érzem jól magam - mondja elnyújtott hangon - no, ezt nem játsszuk végig minden reggel.
- Miattad kések én is, mert ki nem lehet verni az ágyból. Ezt a lusta kölyköt, azonnal pattanj és öltözz! - No, ennek van hatása, a végén még tényleg elkések.
- No, indulás! - de nem, ő még Zsandárt is meg akarja etetni.
- Nincs rá idő, na gyerünk! Majd apád ad neki, ha hazaér a munkából.
Nehezen szokja meg a korán kelést ez a gyerek. Persze, jobb lenne ha aludhatna ameddig jól esik, de hát elvégre más másodikos, meg kell szoknia a korán kelést, a pontosságot. Most is alszik még, alig vonszolja magát. Oda szól neki, hogy csukja be a kaput. Na végre, indulhatnak!

Az iskola előtt kiteszi Bandikát, s máris tovább hajt, így még beér ő is időben a munkahelyére. A Bevándorlási Hivatalban jogtanácsos. Talán akkor sem lenne semmi baj, ha késne egy kicsit, de ő nem szeret, őt így tanították, így szokta meg, szereti betartani a rendet...
Alig foglalja el helyét az íróasztalánál, amikor csörög a telefonja. Gizi néni az, Bandika tanító nénije. Hogy lázas a gyerek? Különös neki fel sem tűnt reggel. Megígéri, hogy telefonál a férjének, s ő majd érte megy. Aztán Andrást hívja. Nem veszi fel. Negyedórán át hívogatja, csörög sokáig, semmi. Hol a fenébe van András, hogy nem veszi fel? Megbeszéli a főnökkel, hogy haza kell vinnie a gyereket, mert beteg, húsz perc múlva itt lesz!
Elviharzik. Bekopog a tanterem ajtaján, s csak int Bandikának, hogy jöjjön, nem akarja az órát zavarni. Gizi néni mégis kijön a gyerekkel. Még odasúgja neki, hogy magas láza van, nagyon rosszul érezheti magát, csak maradjon otthon nyugodtan amíg meg nem gyógyul. Megköszöni. Hát ez a nap is jól kezdődik.
Amikor a ház elé érnek, akkor bosszankodik, hogy valaki a kapu elé parkolt. Most ő hová a csodába álljon, mégsem állhat más kapujába. No, itt hagyja csak az út szélén, úgyis megy tovább azonnal, csak éppen megbeszéli Andrással, hogy vigye orvoshoz Bandikát.
- Zsandár, fogd be! - muszáj ennek a kutyának folyton ugatnia? Az előszobából a nappaliba nyit, azonnal neki szegezi a kérdést Andrásnak.
- Mi a csudáért nem vetted fel azt a telefont, legalább negyedórán át csörög... - itt elakad a szava. Meghűl benne a vér... Ez mit keres itt?... Aztán fennhangon is neki szegezi a kérdést.
- Te mit keresel itt?... Hogy kerülsz te ide? - kérdi, de a dühtől elcsuklik a hangja. Aztán csak úgy átsiklik az agyán, hogy tegnap itt hagyta valahol a sarokban a partfist, felkapja, s most már magánkívül ordítja.
- Megmondtam, hogy ide soha többé nem teheted be a lábad! Takarodj innen, de azonnal! - s lendíti a partfist Vilma felé. Még hallja Vilma könyörgő hangját...
- Judit, hallgass meg kérlek!... - de ő akkor már se lát, se hall a dühtől. András közeledik felé, de ő csak Vilmát látja, s érzi, hogy ha azonnal el nem tűnik, akkor megüti a guta. Nem bírja elviselni a látványát, a közelségét, ordít magánkívül s üt. Vilma menekül ki a szobából, sírva fakad, bocsánatért esdekel... de ő túlkiabálja, nem hallja Vilmát, mert nem akarja hallani, és most már azt is tudja, hogy nem is fog megbocsátani soha, de soha! Már kinn vannak az udvaron, Zsandár a segítségére siet, hangos ugatással ront rá az idegenre. Vilma sikoltozik, s most már menekül, a kutya egészen a kapuig zavarja, s miután becsapódik a kapu mögötte, ő visszatér a házba.
- Mióta jár ide, válaszolj? - András ott ül megsemmisülten, szótlanul - nagyon jól tudod, megbeszéltük, hogy ide többé nem teheti be a lábát, s te a hátam mögött találkozgatsz vele? - András feláll, aztán fel s alá járkál, végül csak kibukik belőle.
- Az istenért Judit, nem haragudhatunk rá egy életen át... mégiscsak a húgom! - mondja reszkető hangon - különben csak most láttam először azóta, félórával ezelőtt jött, azt mondta meglátott az utcán, szeretne kibékülni velünk, hiányzunk neki... baleset volt!
- Hogyhogy baleset volt? Te képes vagy felülni ilyen szánom-bánomnak? Nagyon jól tudjuk, hogy mi volt! Mi az, hogy hiányozunk neki... talán azt hiszed, hogy nekem nem hiányzik, no nem a húgod, hanem a lányunk... - a könnyeivel küzd, sírva fakad, s magánkívül üvöltözik.
- Nyugodj meg kérlek? Megváltozott, megbánta, ezerszer megbánta... akkor még csak tizenhét éves volt. Neki sem mindegy... Bocsáss meg neki, hiszen tíz évvel ezelőtt történt! - mondja békülékeny hangon András. Ez őt még jobban feldühíti.
- Te azt akarod mondani, hogy megbocsátottál neki? Nem, ezt nem teheted! Én sohasem fogom megbocsátani, megölte a gyerekemet, a gyerekünket! - s újra zokogásba fullad a hangja.
András tehetetlenül nézi, majd karjait kitárva közeledik felé, de ő elhúzódik s rárivall.
- Semmit sem változtat a lényegen, hogy tíz évvel ezelőtt volt. Megölte a gyerekünket, te meg most elárultál - András közbevág.
- Judit, baleset volt, nem gyilkosság. Rábíztuk a babát, nem sejtettük, hogy be van drogozva, senki sem tudott róla. Elejtette, véletlen volt... baleset volt... bocsáss meg neki kérlek!
Érzi, hogy szemeiben a könnyek villámgyorsan felszáradnak, lángot lövellnek úgy kiabál Andrásra.
- Elárultál! Takarodj innen! Takarodj a házamból te is, és ne lássalak többé!
András még próbálkozik, higgadtan kérlel, hogy ne gondoljunk a múltra. Szép életünk van, itt van Bandika... egy család vagyunk... szépen élünk, ne tegyük tönkre a saját életünket.
De ő hajthatatlan marad. Most már ragaszkodik hozzá, hogy András elköltözzön onnan, méghozzá azonnal.
- Most azonnal csomagolj és ne lássalak többé! - faképnél hagyja. Eszébe jut Bandika. Szegényke, beteg, s ő nem vele foglalkozik. Megy a kisfiához, most már úgyis csak ketten maradnak... ezután már csak ketten lesznek ebben a házban.

Bemegy a gyerekszobába. Bandika alszik, de amikor leül az ágyára, felébred. Hogy kerül ide ez a kutya, rákiabál.
- Zsandár, kifelé! - aztán megtapogatja a homlokát. Úristen, tűzforró. Hogy lehet ilyen figyelmetlen. Mondja, hogy lázcsillapítót hoz, meg borogatást a homlokára, mindjárt jön.
- Ezt vedd be kicsim, meg teszek borogatást a homlokodra, aztán ha csillapodik a lázad, akkor elmegyünk a doktor bácsihoz, jó?
- Éhes vagy? - Bandika a fejét rázza - főzzek teát, vagy gyümölcslevet hozzak? - az utóbbit kéri, jó sokat kell innia belőle, hogy lemenjen a láza. Kéri, hogy engedjem be a kutyát... pedig nagyon jól tudja, hogy nem szeretem ha bejön a lakásba, ez nem szobakutya.
- Anya, tudod, hogy Zsandár takart be, és ő hozott vizet, amikor szomjas voltam, igazán lehetnél megértőbb! - ja persze, szörnyű ez a nap, csak a kutya törődött a beteg gyerekkel, most lelkiismeret furdalása van. Megígéri, ha hazajönnek az orvostól, beengedi Zsandárt. Most mosolyog Bandika, lázrózsa ül a kicsi arcán... na, majd mindjárt jobban lesz egy kicsit.

Amikor hazajöttek az orvostól, akkor már enni is kért Bandika. Azután meg beengedte hozzá Zsandárt, hát hiszen megígérte. Ő meg leroskadt a nappaliban egy fotelbe. Micsoda szörnyűséges nap! Dolgozni sem ment vissza, sőt a főnökét sem hívta... minden úgy, de úgy összekuszálódott. Elkergette Andrást... Istenem, hová mehetett? Fel kellene hívnia... igazságtalan volt vele. Vilma kihozta a sodrából... Andrásnak mégiscsak a testvére, együtt nőttek fel, lehet, hogy neki is hiányzott a húga, csak sosem beszélt róla. Tíz éve... már tíz év múlott el azóta... az a szörnyű nap óta!

Le kell nyugodnia, s higgadt fejjel átgondolnia ezt a mai napot. Fel fogja hívni Andrást, még ma fel fogja hívni... jöjjön haza... adjon neki egy kis időt, átgondolja, megbeszélik!...
Talán meg kellene bocsátania Vilmának is...