Turbékoló vámpír dögkeselyű maszkban
bort locsolt a morál tépett zászlaján.
Szentségtörő hévvel vérbe folyt a szappan,
s az elázott álhit kultúrát zabált.
Kincsed nyomaszt, lelkedre száradhat,
kegyelmezz neki, s add az állatnak!


Drakulák köröznek sorvadó paripán,
dünnyögő dísztárggyá satnyul a jellem.
Magasröptű héja híg botrányt hajigál,
s végzetes álomkórt forral a tervben.
Szabad fényre vágysz, a bűnhöz bátrabb vagy,
vesd meg a keresztet, s élj az állatnak!


Bús éjek vándora körbenéz e tájon,
sós könnyel kutatja, létezhet-e jobb út?
Orvgazdák ölében elszakadt a bársony,
s leépített agya jól tűrte e bosszút.
A szép szorgos híve, most úgy tűnik, fáradtabb,
teljhatalmat dobott a szívtelen állatnak.


Még alkot az elme, de a szörny karja kitárva,
s a gyilkos önkívületben zsákmányra ugrik.
Műved ellopja, szétrúgja, vagy összefirkálja,
hisz bomlasztó ereje egy percig sem nyugszik.
Az ész kialvó szikra, csak álmodban rángathat:
emberi rangodat miért adtad állatnak?