Koslar környékén éjszakánként egy fejetlen ember kószál; nem tudni, ki volt életében, és miért nem nyugszik szépen a föld alatt, mint a tisztességes halottak. Bizony, tanulhatott volna életében több tisztességet, mert az a szokása, hogy elkapja, és megszorongatja a lányokat. Ha aztán valamelyiknek a mellét is megfoghatta, az a szegény lány elfogy, mint a hold sarlója, meghal két héten belül.

Nem is járnak a koslari lányok éjjel a búzaföldre varrótűt keresni, hanem egyszer az egyik mégis arra tévedt, amikor sokáig elmaradt valahol, és meg akarta rövidíteni az utat.

Ne firtassuk, hol járt, kivel járt, kinek állt meg; elég annyi, hogy meghalt egy héttel később, és a henteslegény - nem a Nicolas, hanem a másik, a dagadt - bánatos képpel mérte a sonkát és az oldalast, még a papnak is azt hazudta, hogy a lépe fáj.

Ezért-e vagy másért, de a pap megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy Bärbelt nem temethetik szentelt földbe. Van a temető északi sarkában egy árok, ahol esős időben megáll a víz, nád és káka terem az oldalában, békák és cickányok lakják, ott esetleg eláshatják, az agyagosban. Szamártemetésnek mondják az ilyet arrafelé, és az emberek összecsapták a kezüket: De hát miért? Mit követett el az a szegény lány, amiért a megszentelt föld nem fogadja be?

Mert ha azért nem, amire most itt sokan gondolhatnak, akkor üres lenne a temető, és még a papok is ott kornyadoznának a békák és a cickányok között.

A pap már jó előre felkészült erre a kérdésre, el is mondta olyan zavarosan, ahogy csak lehet: tudjuk, kik azok, akik fejetlenül csatangolnak az éjszakában, ahelyett, hogy ott viselnék a kobakjukat, ahol annak megvan a helye. Már most, nem tudjuk, hogy Bärbel meg az ördög, mi volt, mi nem volt köztük, de nagyon úgy néz ki, pontosabban az a vélelem, hogy itt bizony fennforog egy jogi eset, más szavakkal, a paráznaság. Eltartott egy ideig, mire Bärbel anyja megértette a vádat, de akkor kereken kimondta, mi az, amit Bärbel meg nem tett volna az ördöggel - kenőszappal mosatták utána a száját három napig.

A falusiak általában azon a véleményen voltak, hogy az éjjel portyázó megelégszik a tapogatással, még azt is ruhán keresztül cselekszi, vagyis nagyon erkölcsösen. Az öreg Käthe néne meg pláne azt vallotta, hogy nem is tapogat, csak fenyegetőzik, ő már többször is próbára tette - mire nagy derültség támadt a gyászoló gyülekezetben, mert ugye Käthe néne olyan öreg, hogy a szarvas-patásnak se kell.

Telt-múlt közben az idő, nem lehetett tovább várni a temetéssel. Megásták a gödröt az árok szélén, teleszórták virágokkal, hogy kényelmesen pihenjen az a koporsó, rászórták a földet, és hazaszállingóztak.

Bärbel szülei azonban nem nyugodtak bele a szamártemetésbe, elmentek a kölni püspökhöz, és előadták neki a bánatukat. A püspök elszörnyedt, amikor megértette, hogy mi történt. Horrendum, netandum! Mit várjunk a nyájtól, ha a pásztora maga is hitelt ad minden babonaságnak? Az ördögnek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy Koslar környékén ólálkodjon - és különben is, mit képzelnek ezek a koslariak? Rosszabbak, mint akárki más, saját külön ördög jár nekik?

Röviden, megparancsolta az exhumálást, meg az újratemetést, immár béka- és cickánymentes övezeten. Hümmögött a pap, de a feljebbvaló az feljebbvaló, és a parancs az parancs. Az egész falu népe ott tolongott a sír körül, mindenki látni akarta, amikor kiemelik a koporsót. Volt aztán nagy álmélkodás, amikor egy döglött szamarat találtak a gödörben! Most már biztos, hogy az ördög mesterkedik Koslar körül!

Senkinek sem jutott eszébe, hogy időközben ki is cserélhette valaki a koporsót, akár egy henteslegény - nem a Nicolas, hanem a másik, a dagadt.