Balogh Ádám jó cimborám volt, sok nehéz éven keresztül kitartottunk egymás mellett, jóban-rosszban. Ha most utólag felteszem magamnak a kérdést: ugyan, mi kötött össze minket? -nem tudom máshogy megválaszolni, csak úgy, hogy minden, amiben egyetértettünk, s minden, amiben nem. Jó, lehet ezen mosolyogni. Fából vaskarika? Nem, nem az, van itt egy tényező, ami megvilágítja, miért nem. Létezik ugyanis egy érdekes, nehezen megmagyarázható emberi attitűd, amit mindannyian ismerünk, s amit "szimpátiának" nevezünk. De a szimpátia megfoghatatlan dolog. Mi a szimpátia? -szögezhetné neki a mellkasomnak bárki a kérdést. Mit válaszolnék erre? Illetve, mit válaszoltam volna? Azt mondtam volna, hogy a szimpátia a léleknek egy titokzatos rezdülése! Íme, mondtam volna, itt a bizonyíték a lélek létezésére. Ezt mondtam volna akkor én, és pont. Pont, mert másról akarok beszélni, nem a lélekről, ami, azóta már biztos vagyok benne, -nem létezik!

Nemrég Balatonfüreden, a Hajógyári Kikötőben összefutottam Ádámmal. Ö a saját hajóját, a fából épült, gyönyörű 25-ös túra-jollét, a SIRÁLY-t csiszolta éppen a daru mellett, én meg az én hajómhoz igyekeztem műanyag-vödörrel a karomon. Nem örültünk egymásnak, de szóba elegyedtünk, mert fontos dolgokat kellett megbeszélnünk. A hidakról volt szó. Övé volt az Erzsébet-híd, enyém meg a Margit híd. Már korábban kiderült, nagyjából egyetértünk abban, hogy ezeket a hidakat fel kell égetnünk. Az Erzsébet-híd Buda felől Pestre a semmibe vezet, mondta ő egyszer régen, s én hasonlóan ítéltem meg a Margit-híd helyzetét Pest felől jövet Budára. A füredi beszélgetés, így már csak technikai részletkérdéseket feszegetett.

-Legszívesebben lebombáznám - mondta Balogh Ádám. Fölé repülnék, és levegő-föld rakétával megsemmisíteném, bumm!
Vadászbombázó pilóta volt, szakszerűen ragadta meg a kérdést. Nekem sem lehetett ennél jobb válaszom.
-Jó! De akkor én is ezt fogom tenni az Erzsébet-híddal!
-Rendben. Milyen gépen repülsz?
-Gripenen - mondtam. -És te?
-Én F-18-al!

Miután megegyeztünk, beleültünk gépeinkbe, és felemelkedtünk, hogy lebombázzuk a hidat. Neki elsőre sikerült kilőnie a Margit-hidat, nekem viszont két rakétát is ki kellett lőnöm a szárnyak alól, hogy lángba boruljon, és felrobbanjon az Erzsébet-híd. Nem fognak megdicsérni az én hadseregem vezetői - gondoltam, amikor a gép szárnyát jobbra bedöntve felhúztam a Gellért hegy mellett. Bezzeg, Ádámot kitüntetik odaát, hiszen ő egyetlen rakétával megoldotta!

Az Erzsébet-híd és a Margit híd nem voltak többé, a Dunán azonban maradtak még hidak. Azok is a semmibe vezettek, és azokat is meg kellett semmisíteni. Hozzáláttunk. Néhány bevetés után az összes híd lángolt. Egyet ő, egyet én, szépen sorjában. Egymás hídjait bombáztuk felváltva. Estére megvoltunk vele. Az égő roncsok beleomlottak a vízbe, és ezzel vége is lett mindennek. Most már egy híd se vezetett a semmiből a semmibe.

Azóta sokat gondolkodtam a dolgon. Balogh Ádámmal is beszéltem egyszer. Nem mondta, de láttam rajta, már bánja, hogy minden hidat felégettünk Pest és Buda között. Megszakadt az összeköttetés, s így a semmi értelmetlen lett. Talán túlzás volt a hidakat lerombolni, mondtam magamban Füreden. A hidakon nem kötelező átmenni, az csak lehetőség. Felszereltem a hajót, kifutottam vele. S miközben fejem felett vidáman csattogott, lengett, feszült, szállt a vitorla, elhatároztam, hogy saját szakállamra egyetlen egy hidat visszaépítek.
Csak azt nem tudom még, melyik legyen? Az Erzsébet-híd, a Margit-híd, vagy az Északi Összekötő-híd? Esetleg az Összekötő-híd, mert azon vonatok is tudnak közlekedni!
Balogh Ádámnak egyelőre nem szólok, de talán nem fogja bánni.
Valami probléma van a gépem után-égetőjével, nem gyorsul eléggé. Meg kell nézetnem este a szerelőkkel!