Hát hiába, bizony öregszem, morfondírozok magamban. A fiatalok beszélgetéséhez már hozzá sem tudok szólni. Ez mégsem járja, duzzogok tovább, haladni kell a korral, ne üljek itt mint a sült hal.

Ebédelünk, a két ifjú felnőtt gyermekem és én. A férjem valahol úton van, így hát hárman vagyunk az asztalnál. Evés közben a két gyerekből folyik a szó. Zenéről, énekesekről, dalokról... Csak úgy röpködnek az ilyen-olyan angol nevek, dalcímek. Olykor-olykor feltűnik egy ismerős név, mint Whitney Houston, de többnyire olyanok, amiket életemben először hallok. Nézem, hallgatom őket. No ne,csak nem hagyom magam? Hát persze, hogy nem! Máris azon agyalok, hogy járjak túl az eszükön. Kutatok az emlékezetemben, s összeillesztek egy angol kereszt- és vezetéknevet.
- És mit szóltok Steven Mckenziehez? Mert én nagyon bírom! - mondom csak úgy két falat között, félvállról. Hirtelen csend lett. Összenéznek. Látom, nem tudják, komolyan vegyenek-e...
Eszem tovább, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kérdezem.
- No mi van, nem ismeritek?
- Hááát... dehogyne`...ja, ja, jó, jó... - ilyen vegyes a reakció, látom az arcukon a tanácstalanságot, s folytatódik az előbb beállt hirtelen csend. Hehehe, most jól átvertelek benneteket!

Ahogy befejeztük az ebédet, gyorsan eltűnnek, egyiket az egyik ajtó, másikat a másik nyeli el. Hihihi, még mindig kuncogok magamban, tudom, hogy most ott ülnek a gép előtt s vadul keresgélnek. Neki állok a romeltakarításnak...
A fiammal futok össze először az előszobában.
- Mi tetszik neked annyira azon a Steven Mckenzien? - kérdezi, de már a lányom szobájának ajtaja is nyílik, s én most ott állok két tűz között.
- Csak nem találtatok?... és még zenész is?... - kérdem hirtelen megszeppenve. Azonnal rájönnek a turpisságra, hogy csak átvertem őket.
- Ja, hogy blöff volt? - kuncognak - Valami harmadrangú zenészecske, azért nem értettem mit eszel rajta? - Akkorra már mindhárman dőltünk a nevetéstől.

Eltelt néhány év azóta, de előfordul gyakran hogy ebéd közben valakinek beugrik Steven Mckenzie.
Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gyakori vendég lesz nálunk az az általam kreált, mégis "létező" személy. Csak a férjem nem érti, hogy min röhögünk. Első alkalommal a gyerekek, egymás szavába vágva, röhögve próbálták elmesélni neki, de vajmi keveset értett belőle. Így, most már, elégedetten hátradőlve, rajta kuncogok. Hááát, haladni kell a korral! Ha elolvassa a jegyzetemet, akkor ő is megtudhatja, ki is valójában, az a gyakran emlegetett idegen nálunk.