Vidám dalolás hallatszott Timi szobájából. Anyja letette a kezéből a fakanalat, és kisujjával megpiszkálta a fülét. De, mivel a dalolás továbbra sem maradt abba, így mosolyogva elindult a lánya ajtaja felé. Viszont, mielőtt odaért volna, inkább megfordult, és visszatért a konyhájába. Még hallotta a felbúgó porszívót, és öröm járta át a szívét.
Hát meggyógyult volna ez a lány? - ragyogott fel az arca.
Igaz, Timi továbbra is a magányt kereste, de egyre gyakrabban jelent meg társaságban, mosolygott és az arca is kezdte visszanyerni régi színét és kerekségét.
- Vajon mi történt vele? - kérdezte a nő, de hangosan nem merte kimondani, nehogy a lánya ismételten apátiába süllyedjen.
Pasi nem lehet - töprengett magában -, alig jár el otthonról. Új barátok se, mert csak a régiek jelentek meg időnként náluk. Talán valami új szórakozást talált? - végül abban maradt, hogy Timinek új hobbija van, s ez meghozta számára a várt gyógyulást.
Majd, ha nem lesz otthon, kikémlelem - csillant fel a szeme, s közben türelmetlenül várta, hogy gyermeke elmenjen valahova, hogy átnézhesse a szobáját. Hamarosan el is érkezett a megfelelő alkalom.

Évek óta nem járt már Timi szobájában, így igencsak megdöbbentette az elé táruló látvány. Azt várta volna, hogy, mint egy átlagos fiatalnak, a szobája tele van izmos férfiakról, énekesekről, meg színészekről készült poszterekkel. Ehelyett könyveket látott mindenfelé, néhol, pedig saját készítésű képek, dísztárgyak - melyek ismerősnek tűntek számára - fokozták a hangulatot. Az íróasztalán is könyvek tornyosultak.
"Talán titokban ír?" - töprengett magában, majd kihúzott néhány fiókot, de csalódottságára nem talált semmi írásra utaló nyomot: sem telefirkált papírlapokat, sem jegyzetfüzeteket. Viszont másra bukkant: apró papírdarabokra, melyek legtöbbjére egy-egy név volt írva. Mindegyikre ugyanaz a férfinév: Zoli. Csak ennyi. Se egy vezetéknév, se egy szívecske ámor nyilával, semmi, ami a név bővebb jelentésére utalt volna.
"Vajon ki lehet ez a Zoli?" - morfondírozott, miközben megnézte a többi papírdarabot. Azok mindegyikére, pár, egyszerű vonásból álló rajz volt felfirkantva. Afrikai családokra lehetett ismerni bennük.
"Talán rajzolásba fogott - elmélkedett tovább, és gyorsan kilesett az ablakon, hogy tiszta-e a levegő -, ahhoz túl kezdetlegesek a rajzok. Inkább, mintha az álmát, vagy kósza gondolatát szerette volna papírra vinni. - fejtegette, miközben visszahúzta a függönyt, és mindent a helyére rámolt.
Hirtelen ötlettől vezérelve, gyorsan kiborította még a szemetest, ahol is három telefonszámot talált, melyből kettő ugyanaz volt. Gyorsan lefirkantotta őket, végül a kukát is az eredeti helyére rakta vissza.
Mire beért a konyhába, megérkezett a lánya is.
- Szia, anya! - üdvözölte őt Timi. - mit főzöl?
- Egy kis lecsót csinálok, fogsz enni belőle?
- Persze, segítsek?
- Köszönöm, elboldogulok - nyögte ki nagy nehezen, hagyva, hogy lánya a szobájába menjen; közben izgatottan gyűrögette a cetlit a zsebében, melyen a telefonszámok voltak. Már alig várta, hogy hívhassa őket.
Timi vidáman terült el az ágyán, örült, hogy végre valami jót cselekedhetett. Alig várta, hogy éjjel elújságolja Zolinak nagy tettét: az egész zsebpénzét átutalta az afrikaiak részére.