Dideregve öleled át paplanod rongyosra gyűrt sarkát. Fázol, de könnyek nélkül.
Az olajkályha már rég nem ont érezhető meleget. A törött ablakok bedeszkázva, a lámpa fényét csak töredékekben engedik szobádba. Kint épp csend honol. Ide is elért a háború.
Szenteste van. Egyetlen ajándékod, amit féltve őrzöl, az életed és az emlékeid. Étel helyett emlékszel a közös családi ebédekre és vacsorákra. A nevetésre, a viccekre, melyet jó apád hetente elsütött és nem hitte, hogy már mesélte egyszer.
Az öcséd turpisságaira, arra, amikor gyíkokat fogdostatok a szomszéd lánnyal, majd az öcséd ötletéből merítve édesanyád féltve őrzött porcelán teáskannájába rejtettétek a kis jószágokat. Anyu mindig megijedt, pedig szinte mindennap eljátszottátok vele.
Már nem nagyon emlékszel anyukád arcára, csak arra, hogy a nagy ijedtség után mindig jót kacagott és ugyanilyen jó kedvvel mesélte este apádnak, hogy megint mily rosszak voltatok.
A hideget is valamelyest felejteni tudod, ahogy a kandallóra gondolsz a nappalitokban.
Vajon mi lehet öcséddel?- fut végig rajtad. Mikor is láttad utoljára? Lassan 8 hónapja lesz. Azóta semmi hír. Egyedül maradtál, és itt a Karácsony. Nem nagy élmény egy kihalt társasház alig álló falai közt reszketni. Nem, nem a hidegtől. A magánytól.
Hirtelen zajt hallasz. Megint egy éhes koldus. Nem, még sem, ez egy fegyveres katona.
Legszívesebben még kisebbre húznád össze magad, hátha nem vesz észre. Levegőt sem mersz venni.
A te kis sarkod felé közelít. Hát ő is bántani fog, mint a többiek. Nem baj megszoktad, egy erőszakkal több vagy kevesebb... Úgy látod nincs fegyvere. Mégis ijesztő az egyenruha.
Észrevett. Vége. Nincs menekvés, de talán ezt is túléled. Valami égeti a szemed, gombóc gyűlik a torkodba. Nyugi kislány, nem kell betojni, ez is csak azt akarja, mint a többi.
Rád néz, nem szól. Alig 2 méterre áll tőled.
Miért nem mond már valamit? Mire vár?
-Móni? Tényleg te vagy az?
Ismerős a hang, de hirtelen nem tudod hova tenni. Azt a paplannak nevezett rongydarabot, mellyel eddig az arcod takartad, lassan leereszted. Egy autó fénye pár pillanatra megvilágítja a szobát, melyben most ketten vagytok. Ismerős az arc...Öcsi...Öcsi az!
-Tibi? Édes Istenem!
Ahogy elhagyja az ajkad ez a név már pattansz is és a nyakába borulva szótlanul küszködsz könnyeiddel. Ő szorosan magához ölel, mintha sosem akarna elengedni...Érzi, hogy reszketsz...
-Van csokoládém. Ugye éhes vagy?
Rád tör a kacagás és hevesen nemet intesz fejeddel.
-Hiányoztál! - suttogod alig hallhatóan...
-Boldog Karácsonyt, nővérkém!