" 1... 2... 3... egyre éberebb vagy, 4... 5 ... éberebb, 6... 7... érzékeid élesek, 8... még élesebbek, 9, teli vagy energiával... amikor kinyitod a szemeidet jó kedved lesz, vidám leszel és nem érzel fáradtságot. 10... " már kívülről tudom az irányított meditáció szövegét, nem kell a magnó. Igazából nem is kellenek a szavak, csak hagyom hogy történjen a dolog. Már majdnem kijöttem, szinte már nyíltak szét a szemhéjaim, amikor valami borzasztóan gonosz suhant át a még mindig kiterjesztett aurámon. Megragadott egy pillanatra, szívszorító fájdalom árasztotta el az egész testemet, önkéntelenül is hátrakapott fejem találkozott egy polccal. A széttört pohár csörömpölése végképp hozott vissza éber állapotba.
Percekig ültem némán, először gondolkodni se tudtam, csak fájt. A találkozás lenyomatot hagyott az aurámban, újabb gyakorlatra lenne szükség energiaburkom rendbeszedéséhez, ám erre már nincs időm. Tudtam, hogy így könnyebben találna rám, és sebezhetőbb is volnék. De az idő. . .
Lassan látni kezdtem magam előtt a szekrényt, balra az ajtót, még előrébb pedig újra megérintette burkomat a szörnyűséges; hidegrázás, szőrfelállás kísérte és eszembe jutott Dávid. Ott van kint az albérlet nagyszobájában.
Mi lehet vele? Vajon Ő is érezte? Felkavarta? Hozzám hasonlóan Ő is nagyon érzi az energiát, rengeteg gyakorlatot végeztünk közösen, amikor rájöttünk, hogy mindketten "látjuk az erőt". A küldött gondolathullámra nem válaszolt, újabb expanzióhoz pedig nincs időm, se kedvem, így hát feltápászkodok lassan. Talán túlságosan is lassan, de arra gondolok már nincs itt, elment, talán nem is volt... Erre kell gondolnom, mert mindjárt mennem kell dolgozni. Átvágok az előszobán, majd a konyhán is, ahol tarkómhoz kapok egy rongyot és tovább a szoba irányába. 8-an lakjuk a lakást, nem is annyira al-, mint inkább ágybérlet ez, ketten lakunk a kisszobában, a többiek a nagyban zsúfolódnak össze, de most még csak hárman vannak itthon. Amint teljesen befordulok, megpillantom az ablaknál. Amorf, fekete burványló alaktalan entitás, kavarog, mint egy felhő. Megtorpanok, megfagy bennem a vér, reakcióm gyermeki : behunyom a szemem és ismételgetem hogy "nincs itt". A sokadik után jövök rá, hogy a harmadik szemet bezárni nem is olyan könnyű. Miközben elmémben kutatok a megfelelő technika után, eltűnik lassan. Apró gomolyagok válnak le róla, elfoszlanak a semmibe, majd az egész megszűnik itt lenni. Úristen! Egy egész Mount-Everest eset le a szívemről!
Nézek Dávid felé, remeg a takarója alatt, még a feje búbjára is ráhúzta azt. Leülök az ágya szélére, felnéz lassan, szavak nélkül is megértenénk egymást, de a látvány mindennél beszédesebb : szemei vérben, reszket, szemmel láthatóan nincs teljesen magánál. Miért pont ott történik ilyesmi, ahol "állítólag" beteg ember lakik, nemrég engedték le a hegyről. Láttam a papírjait, depresszív, skizofrén alkat vagy fél tucat komplexussal. Hát nem tudom. Az tény hogy nagyon be tud zárkózni. Sokszor mentünk együtt dolgozni, nem beszélgettünk sokat. Pajkos energia-gyakorlatokat végeztünk, de legtöbbször inkább vont maga köré védőburkot, mint szeretetfalat. Most itt remeg előttem a szerencsétlen, még a falát sem tudja felépíteni, sugárzik belőle a kétségbeesett rettegés. Szánalmat érzek iránta, mardossa a torkomat, meg a könnycsatornáimat, lehet, hogy át kellene vállalnom a karmáját... mit hordoz vajon? Romániából jött, építészmérnöknek tanult, de lenyugdíjazták fiatalon, szerinte távol akarták tartani. Hogy mitől, arra még nem nyílt meg.
- Hogy vagy? Láttad ?-kérdem tőle, csak hogy törjem a csendet. Nem válaszol, megmozdul, de csak bámul rám, nem, nem is rám, inkább csak felém, szeme fehérjét vérerek szelik ezerfelé, nem tudja feldolgozni, sok ez neki. Arra gondolok, ha nem lenne ilyen érzékeny, talán nem is kellene rokkantnak lennie. Mi lehet a karmája? Egyre csak ez jár a fejemben, miközben küldök neki némi nyugtató hullámot. Aurája nagyon zavaros, de azért elhelyezek rajta egy energia-gubót, az tudja majd, mikor kell hatnia. Lassan odahagyom őt, dolgozni kellene mennem.
Készülődök, még ételt is eszembe jut beraknom, bár sejtem, nem fogok enni. Tudom, már nem sokáig tarthatom vissza az emlékeket, melyek önkéntelenül is kezdenek gyötörni, elmémbe tolulnak, mint a vér a fejembe, talán a vér valamely összetevője tárolja az emlékeket?- ötlik belém a gondolat, de helyét hamar átveszi egy másik, elűzve, kitaszítva az előzőt, mint a szellemek tették azt egymással a kollégiumi évek alatt. "Egyszerű" kopogós szellemeket idéztünk akkor, ártalmatlan gyermekcsínyként indult az ügy. Akkor komolyodtak el a dolgok, amikor az első villanykörték felrobbantak. Volt, hogy leesett az armatúra. Önálló életre keltek az ajtók, tárgyak is az asztalon. A következő emlékképeken táncoló asztalokat látok és Zolit a szobatársamat, ahogy mindig piros falusi arca napról-napra fehérebb lesz, minden egyes koppintással ő is összerezzen, mintha legalábbis a fején koppintgatnának a szellemek.
Újra kinyílt valami, amit sikerült egyszer korábban bezárni; ezek az árnyak nem emlékek voltak már, itt repkedtek körülöttem, mint holmi prédavadász sólymok. Régen éreztem ezt... félek. Az egyik árny Zolika arcát viselte, mintha csak kötekedni akarna. Zoli akarta legjobban az egész idézést, majd pont ő volt az, aki szanatóriumba került. Szülei mondták, amikor elvitték a holmiját. Zsebemet tapogatom. Igen, ott a mobil. Egy szabi rendel, könnyen megy. Utána úgyis hétvége lesz.
Inni kellene valami alkoholosat, de hamar lebeszélem róla magam, úgyse bírom, mindig beteg vagyok utána. Nem tökéletes a májam, nehezen bontja a szeszt. Visszavonulok a kisszobába és beteszek valami fanyar füstölőt. Emlékeket látok magam előtt, vagy magamban? Nem is számít. Akkor, a kollégiumban még csak ismerkedtem a spiritizmussal, legalább is ebben az életemben. A szellemidézés könnyen ment, az űzéshez már segítség kellett. A papnak is. Merthogy a lidércekkel átjött valami nagyon gonosz is és nem bírt vele az atya sem. Ma se tudom ki volt az, hófehér aurával jött, messziről megéreztem én is. Csinált valamit az egyik szobában és többé nem volt ott a gonosz, sem a szellemek. Mi pedig nem hívtuk őket többé. Később idéztem még szellemeket, de már tudatosan, irányítva az eseményeket.
Miközben emlékezem, füstöl a füstölőm, önkéntelenül is süllyed tudatom befelé, egy mélyebb tudatszint felé, miközben energiaburkom kitágul. Központja a szívcsakrám. És akkor egyszer csak megérzem újra. Furcsa, hogy nem az aurám széléről közeledik, hanem hirtelen ott termett a közepén. Így alkalmam nyílott tanulmányozni őt. Kétségtelen. Egy démon. A belőle áradó rezgés magával ragad, nagy hatalommal bíró lény. Lassan lezúz engem is a saját szintjére rezgéseivel. Birtokomban van a technika, mellyel visszaküldhetem, ám le vagyok bénulva, elmém alig vánszorog egyik gondolatról a másikra. Félek. A félelem bénít meg, nem ő! - ismerem fel hirtelen a helyzetet. Igyekszem legyőzni, bátornak lenni. Összeszedem magam, megszólítom : "Ki vagy?", de csak valami morgás félét ereszt el magából. Apránként átalakul, a fekete maszlag emberszerű alakot ölt, bár csak vonalaiban, a többi kivehetetlen. Az asztráltérben sötét van, vörös fények derengenek valahonnan. Ha elkap a démon, magával ragad, akkor összeomolhatok, bedilizhetek, rosszabb esetben csapdába ejtheti a lelkem, és akkor kómába esek- mértem fel a lehetőségeket. Nem hagyhatom, újra megszólítom: "Mit akarsz?" ismét csak morog. Valami rossz energiát lövell felém, de lepereg hirtelenjében épített védfalamról. Megérzem mesterem jelenlétét, meg burkát is, túl kemény, tudom, csak szemlél.
Váratlanul felém nyúl, mindkét térben. Fizikai testemnek nem árthat a finomabb szubsztancia, ám az asztráltérben találom magam teljesen, vagyis kiléptem testemből. Ezt nem akartam, mert így sebezhetőbbnek érzem magam, bár támadni is könnyebb. Közelebb lebeg hozzám, árad belőle a gonosz, de már nem félek. Nyilván a félelem is egy kémiai reakció- ötlik belém. Én próbálom fehér fénnyel visszaszorítani az ártó erőt, közben kiterjesztem tudatomat keresve a kaput, vagy valami hasonlót, melyen átjöhetett. Ekkor már tűzgömbökkel dobálja lényem, de burkom még ellenáll, bár sejtem nem sokáig bírja, ha ő emel majd az erőn. Visszavágok egy fehér gömbbel, melybe az általam elérhető legfinomabb szubsztanciát gyűjtöttem. Kicsit megtántorodik tőle, de különösebben nem árt neki. Sikerült feldühítenem, újult erővel támad, és én fáradok. Így nem sokáig bírom fenntartani a pajzsot, módszert váltok. Apró gömböt küldök, a lába alatt kezd nőni, majd magába zárja. Tervem szerint majd elbontom a gömbbel együtt, ám még mielőtt elérné csúcspontját, szétrobbantja azt. Lassan úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Mi legyen, mit tegyek? Mesterem csak szemlél, pedig ő biztos legyőzné. Érzem, ahogy elkap, körbefon, apró örvények, mint csápok tekeregnek asztrállényem körül. Ekkor meghallom mesterem szavait a fejemben: "Használd a szavakat!" De hisz tudja, hogy nem tudom használni őket! Nem értem a működésüket. A csápok közben egyre szorosabbá válnak, sistereg, szikrázik a tér, ahol a kétféle erőtér találkozik. Ekkor találta meg elmém a törést a térben, itt jöhetett át. Kétségbeesve kutatom emlékezetemben a szavakat, de nem jönnek elő. Nem ismerem őket. Már fojtogató a gonosz rezgése, ha én is ráhangolódok, akkor elveszek. Abban a pillanatban. Ezt nem hagyhatom. Koncentrálni kezdek, erőt gyűjtök, sikerül csillapítani félelemérzetemet. És akkor hirtelen elkezd elmém megnyugodni, letisztulni, egy gondolat tör utat magának, szavak jönnek elő :

"Tűz és víz törj elő!

Tűz és víz adj erőt!

Levegő és szellem!

Egyesülj e tettben!

Mágikus hatalom!

Teljesítsd akarom!

Hová való menjen!

A Démon e percben!"

Elkezdett enyhülni a szorítása, majd megszűnt teljesen, elengedett. Hörgések hagyták el, mintha harcolna valami ellen. Távolodni érzem és töpörödni miközben teljesen visszatér az erőm. Érzem a rést a térben, és hogy arra vonszolja valami nagyon finom erő. Mesterem szertefoszlik, mintha ott se lett volna, nyilván csak tudata egy kis részét helyezte ide. Ebben a percben értettem meg, azt, amit oly sok inkarnáció alatt nem sikerült, hogy a hatalom szavainak hatalma nem a szavakban rejlik, hanem a mögöttük levő koncentrációban, akaraterőben. Még érzékelem, ahogy eltűnik lassan a tér rése, elrejtve gonoszát. Visszatérek testembe, most nincs kedvem meditálgatva jutni az éber létbe, csak kinyitom szemem és szétnézek.
Hajnal van már alszik mindenki, kivéve egy embert. Dávid ül a konyhában mosolyogva, az asztalon két üveg sör van. Vajon ő segített? Vagy a szavak?