Ifj. SZABÓ G. ISTVÁN:




öregkor


csendes szobában
fáradt könyvek
omladozó falai
közt meghalni
nem nézni szét
e térben
csak mindent itt hagyni

ideje volna már ím
szavakkal megbékülni
parókát tűzbe dobva
fiatalon megvénülni

lomha álmok kutatnak
vágtatnak elmémben messze
apró fákkal zsákjában
őszapó sántikál erre

gúnyába bújt a remény
s szél süvít erdő rejtekén
rőzsehalom fázik félve
kérdem most: kellek én

magyarázom én akkor is
miért s hová pelyhez
és kacsint reám életem
hű leszek e helyhez

bensőmben ott ragadt
tavaszi kékség zúgása
megszakítja bő szavam
rozsdabarna hullása

meglepem hát magam
tűzzel kézben rám nyitok
nap kel fel szívemben
s szép sorban kihunynak bennem
mind
a csillagok