Egyetlen egy dologra emlékszem tökéletesen a gyermek koromból, amit még mint élményt és érzést ma is fel tudok idézni, sőt olykor újra át tudom élni: ez a csend.
Egy téli éjszakán fedeztem fel, hogy addig miért nem, nem tudom.
Talán nyolc-tíz éves lehettem.
Akkor még ha szólatott a természet, bizony ki kellett menni, hátra az udvar végébe. Azokban az időkben még úgy volt, úgy volt természetes.
Az ember fia nem tudta, mitől reszket jobban, a tél hidegétől, a fagyos deszkától, vagy a belső, az éjszaka sötétségtől való ősi félelmétől.
Aznap nem állt el a hóesés. Estére aztán mindent vastag hó borított, mint valami paplan, ami szikrákat vetve verte vissza a telihold kékes fényét.
Az ember sajnált rálépni erre a gyönyörűségre, ott az udvar közepén a két diófa között, amik minden évben többet és többet teremtek, mintha csak tudták volna, hogy én mennyire utálom újra és újra átbogarászni azt a két vastag szoknyát, amit száraz levelekből körítettek maguk köré, rafináltan elrejtve minden fodorba egy-egy szem termést.
Bármennyire is igyekeztem, apám mindig talált egy-két szem diót utánam, hiába bizonygattam, hogy én bizony minden bugyor és redő alá benéztem, megriasztva pókot, százlábút, fülbemászó bogarat és miegymás isten alkotta földi szörnyet.
A diófák most téli álmukban kopasz ág-ujjaikkal a csillagok felé kapaszkodtak, talán le akarták szedni az összest fénylő micsodát onnan, odagyűjteni a maguk köré, hogy ott szórják szikráikat tovább a hópelyhek között... nem tudom.
Az udvarra kilépve vártam, hogy vállamra telepedjen az éjszakai hideg nehéz brokátja, már a meleg szobában megborzongva ettől semmivel sem összekeverhető, ismerős öleléstől.
De most csend vett körül, végtelen, tompa valami, megfogalmazhatatlan, mint a szerelem vagy a boldogság, selyemkendő, fátyol, amit nem lát az ember de tudja, hogy ott van, még akár meg is érintheti.
Csend.
Az ember füle beleroppan ebbe a nem létező még is valós semmibe, ott ropog, dobol és sistereg a koponyacsont alatt, összekoccintva a két féltekét is odabenn.
Letelepszik mindenhól, elterül a kertben, a szőllőtőkék buckáin, a fák ágait öleli mozdulatlanságra, a hó alól élelmet kotorászó madarak szárnyának suhogását nyeli el szomjában.
Az ember a saját szívdobbanását hallja, a vére rohanását az ereiben, és a világ megszűnik egy szusszanásra, minden szép és érthető egy pillanatra.
Persze ez csak egy pillanat, a súlytalanság, az időtlenség érzését lassan megtörik az éjszaka zajai, amik mégis csak léteznek, távoli kutyaugatás, egy mozdony rövidke füttye, egy "hé" kiáltás, a kertvégi tó jege felől, vajon ki boklászik azon a vékony jégen ilyenkor a sorsával jáőtszva.
Vége a varázslatnak, a bőrömöm újra érzem a fagyos, téli levegőt, hallom a szomszéd félvad kutyájának hörgését, - átjár a mi kertünkbe, félelmetes farkas nyomokat hagyva reggelre a hóban. -, hallom a szomszéd óbégatását: "szöcskő.... szöcskö", - a kutyát hívták így, eredetileg szöcskének, a szomszéd szerint egy bornyúnyi kutyára ez illik és azt "szöcskőnek" kell mondani -, én meg majd becsinálok félelmemben.
Már nem is akarok "hátra" menni, csak még hallgatok egy kicsit ebben kékesfeketeségben...még hallanék valamit ebből a semmiből, még felfedeznék valamit.
De aztán győz a hideg, lassan megfordulok, igyekszem visszamenni a házba, a saját nyomaimba lépve, hogy minél kevesebb fagypihét kotorjak a papucsomba.
Mintha csak parázson járnék, a papucs vékony talpán át úgy süt a fagyos föld, fázom.
Reggel nagyon kellett siessek...