HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 16

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48278

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Kate CastleFeltöltés dátuma: 2013-03-31

Purple

Első fejezet
Egy este...

Üdv! Az én nevem Carolina Black, egy átlagos amerikai lány, aki a világ leghosszabb estéjét éli át éppen. A szüleim, Laura és Harry Black, elmentek a reptérre, hogy idefuvarozzák a "kedves" nagyikámat. Sajnos ő minden télen a mi házunk egyik vendégszobáját foglalja el, és az ő szavától hangos a város. Sőt! Még a környező falvak is őt hallgatják esténként, amikor minket oszt.
- Anne, mi a fenét kerestél kint a mínusz ezer fokban? - kiabálta le a nővérem fejét, amikor kikísérte a barátját a kapuig. Anne ilyenkor forgatja a szemét, és gondolatban átkozza apát, amiért felajánlotta nagyinak, hogy lakjon velünk télen.
Általában én is szoktam kapni bőven az ilyen "megjegyzésekből", de azok effélék szoktak lenni:
- Carolina Pamela Black, azt hiszed, hogy a kis előadásaiddal meggyőzöd a szüleidet? - Nos igen, nagymamám nagyon szereti használni a középső nevemet, amit tudniillik róla kaptam, mivel ő Pamela Black-Bright. A Blacket nagypapival kötött házasságuk után vette fel, jelezve, hogy ő is Black lett, viszont ragaszkodott lánykori nevéhez, a Brighthoz is.
Nagy szenvedélyem a magyarázkodás, de most vissza kell térjünk az estéhez, amikor is a testvéreimmel "jó gyerekhez" méltóan az előszobában álltunk és vártuk a nagyiékat.
- Ti nem érzitek, hogy hideg van? - dörzsölte a karját Benjamin, a fivérem. Ő tizennyolc éves, és nagyon alacsony a korához képest. Fekete, hullámos haja van, akár Anne-nek vagy apának.
- Szerintem normális az, hogy hideg van, mert már december 20-a is elmúlt, vagyis el fog múlni, ha ez a nap lejár - vonta a vállát Anne. Ő tíz hónappal fiatalabb Benjinél, és nagyon hosszú, combig érő haja van.
- Már ha ez a nap lejár - mondtam arra utalva, hogy ha nagyi itt tartózkodik, akkor minden nap hosszabb az átlagnál.
- Nem úgy értem, hanem itt az előszobában! - rázta a fejét Benji, hosszú, fülig érő haja a szemébe lógott.
- Hát, ha az ember egy szál trikóban áll a hideg előszobában, megértem, hogy fázik. Miért nem öltözöl fel? - így Anne.
- Jó, de ha felöltözök, nem látszik az izmos karom! Ez az egyetlen szorulós felső, amiben jól nézek ki! - siránkozott, mi meg Anne-nel egyszerre kiáltottunk rá:
- Ne nyavalyogj!
Nos, igen, nálunk a lányok: anya, Anne és én dirigálunk, a fiúk: apa és Benji meg engedelmeskedik nekünk.
- Oké, oké! De amikor megérkeztek a nagyiék, leveszem a pulóvert.
- Szerintem arra nem lesz szükséged! - húzta el a függönyt Anne. Egy kocsi narancssárga lámpája világított be a jégvirágos ablakunkon. "Ezek a nagyiék" - gondoltam félve, már-már reszketve. És igazam is volt: ajtócsapkodás és egy nő rikácsoló hangja szűrődött be hozzánk a házba, ezek biztosan ők!
- Hát elkezdődött! - öleltem meg Anne-t, aki együttérzően visszaölelt.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a nagyi lépett be a kis retiküljével, narancsárga kabátjával, amit szerintem már a kocsiban a kezére akasztott, hogy látszodjon szintén narancs színű, virágmintás blézere, a hátában anyuval és apuval, akik a nagy, teletömködött bőröndjeit cipelték. Megjegyzem, ezek már pirosak voltak!
- Gyermekeim! Hogy vagytok? - Mosolyogva jött oda hozzánk a nagymama, és adott egy puszit az arcunk mellé. Ő sosem puszil arcon minket, de azért, hogy méltón üdvözöljön, adott két "légpuszit"...
Miután feljöhettem a szobámba, ami a második emelet, első szobája volt, és leültem a puha kanapémra, ami a két óriási ruhás szekrény között terpeszkedett el, s kezembe vettem a sima lapú füzetemet meg egy 2b-s ceruzát. Mindig is imádtam rajzolni, most is ez lett volna a szándékom, ha apa nem nyit be. Borostás arca fáradt mosolyra húzódott, zöldes szeme, néhol pillantott egyet-egyet.
- Rajzolsz? - kérdezte kíváncsian, és beljebb lépett a küszöbön.
- Apa! - nevettem fel vidáman. - Ezt kérdésnek szántad? - mosolyogtam rá. Apa visszamosolygott, és miután becsukta az ajtót, leült a kanapém szélére. Újra beszívhattam friss és tiszta ruhájának üde illatát.
- Komolyra fordítva a szót - kezdte apa vészjóslóan komolyan -, a nagymamád szeretné, ha holnap elmennétek vele bevásárolni.
Kikerekedett szemekkel bámultam vissza rá.
- De apa! A nagyi egy, nem is egy, hanem két óriási bőrönddel érkezett! Mire van még szüksége?! - hüledeztem hitetlenül, nem fűlött az egészhez a fogam.
- Jó, jó! - visszakozott a kezét a magasba tartva. - Tudom, igazad van, de azt mondja, hogy amiket hozott, azok mind értékes dolgok, és a pótolhatóakat, ruhákat meg ilyesmiket, nem hozott el, mert azokat itt nálunk is be lehet szerezni.
- A pótolható dolgok: kaja, kutyaalom, a sminkje... Hm! - gúnyolódtam fintorogva. És, hogy miért mondtam azt, hogy kutyaalom is pótolható? Mert Pamela nagymamim tartott egy négy éves pincsi kutyát, amit utazáskor egy furcsa ketrecbe zár. A "Taylor" nevet adta az ebnek, s a kutya hallgatott is a névre.
- Ne gúnyolódj, Purple! - mordult rám, és fenyegetően összehúzta a szemöldökeit. Azért nevezett, szó szerint "lilának", mert ez a becenevem, én találtam ki, és nekem elképesztően tetszik! Régebben nagyon szerettem volna egy olyan nevet, amit én találok ki, és az igazi, Carolina Pamela Blackből indul. Először Blenek akartam magam hívatni, de az végül nem vált be, így hosszú kutatások után, a "nem híres" Pamela nevemből kifabrikáltam a Purple nevet. Szerintem nagyon is illik hozzám, a külsőmhöz, a megjelenésemhez és a jellememhez egyaránt.
Miután apa kiment a szobámból, elkezdtem rajzolni. Csak rajzoltam, rajzoltam, és két fából erdő, csermelyből kis patak cseperedett. Egyszer csak váratlanul megcsörrent a fali telefon, amit akkor használtunk, amikor az utcában lakókat értesítettük valamiről. Az a legjobb benne, hogy minden család telefonkódja, a saját házszáma - lehetetlen eltéveszteni.
- Halló! Itt Carolina Black! - szóltam bele a készülékbe. A robot nevetségesen tagolt, vontatott, mesterséges hangja szólalt meg:
- Százhuszonnégy! - jelentette be.
Vagyis a mellettünk lévő szomszéd keresett minket.
- Szia, Henry! - köszöntöttem, miután a robot végleg elhallgatott.
- Bocsánat, nem Henry vagyok, hanem Bob! - közölte egy mély hang, és én azonnal rájöttem, hogy nem az osztálytársam, Henry keres, hanem Bob, a bátyám osztálytársa, a nővérem barátja, és Henry bátyja.
- Ja, jó! - pironkodtam, bár a telefonon keresztül ő ezt nem láthatta, szörnyen zavarba éreztem magamat, hogy összekevertem a két testvért. - Mit szeretnél? Átadjak valakinek valami üzenetet? Szóljak valakinek?
- Csak állj az erkélyre! - utasított, én pedig megilletődtem, de aztán ráeszméltem, hogy mit akar. Odaléptem a hosszú teraszajtó párás üvegéhez, és mivel nem láttam többet, mint a saját arcképemet, hanyag mozdulattal felkaptam az ágyról egy pulóvert, s kiléptem a hideg, esti levegőbe. Hamar meg is bántam elhamarkodott cselekedetemet, mert a telefon zsinórja nem volt elég hosszú, hogy elérjen odáig, így nagy rándulással visszaestem a szobám melegébe. Szerencsémre, és a telefon szerencséjére, a zsinór nem szakadt el.
- Jól vagy? Nem esett bajod? Egyáltalán mit ügyetlenkedsz ott? - hallottam a vonal másik végéről Bob nevető, kellemes hangját.
- Kikérem magamnak! Nem ügyetlenkedtem! - pufogtam. - A telefon zsinórja nem ér el eddig! - bosszankodtam sértetten. Ekkor Anne lépett be a szobámba. Rosszallóan húzta össze a szemöldökét, és azt figyelte, mit művelek fél lábbal kint, fél lábbal bent a helyiségben.
- Mi annak az oka, hogy hívom a százhuszonnégyes számot, és azt prédikálja a robot, hogy foglalt?! - Szó nélkül adtam át neki a kagylót, hogy lecsillapítsam a paprikás kedvű nővéremet.
Amint beleszólt a kagylóba, menten felderült az arcra. Dühös pirosból szégyenlős pirossá változott édes arca.
- Szia, Boby! - csilingelte, és tekergette az egyik rövidebb hajfürtjét Anne. "Na, ezek itt ellesznek" - gondoltam magamban somolyogva, azzal fogtam a rajztömbömet és a ceruzát, majd magukra hagyva a szerelmes gerlicéket kitrappoltam a szobámból. Lebaktattam a csigalépcsőn a földszintig.
A nagymama természetesen azonnal kiszúrt, jobb dolga sem volt, minthogy engem piszkáljon.
- Pamelám, mostanában hogy tanulsz? Még mindig tartod a jó átlagodat? - hízelgett a nagyi, szokásos vékony hangján, amitől felment bennem a pumpa. Mindig is undorodtam az ilyen beszélgetéseinktől, mivel ezzel csak idegesíteni akar a nagyi - ezt ő is tudja -, mivel az én "jó" tanulási átlagom arról szólt, hogy elmegyek a suliba és hazajövök, a kettő között pedig a nullánál is kevesebb történt velem. Nem voltam egy kitűnő tanuló, talán ezt nem bírta elviselni.
- Még mindig hátulról vagyok a harmadik, de megpályázom a hátulról második helyet is! - viccelődtem kedélyesen, de a nagyi ezt nem vette jó néven, dörmögve ingatta a fejét. Hetykén hátrafordult, és felmászott az első emeleten levő vendégszobába, ami pechemre pont alattam volt, így sohasem ugrálhattam a szobámban. Sőt! A nagyi azt is szigorúan megtiltotta, hogy tíz óra után mászkáljak, mert az ő idegrendszere nem bírja azt, hogy felette trappolok. "Na, őt is hamar lerendeztem, végre szabad vagyok!" - örvendeztem. Ezek után rajzolgattam egy kicsit addig, amíg le nem jött a szobámból Anne, szeme csak úgy csillogott a boldogságtól, a légzése szapora volt, az arca egészen kipirult örömében, le se tagadhatta volna, hogy jó hírt hallott. Hosszú haját kétfelé választva pihentette a vállán, egyeneseket és hosszúakat lépett, mint általában.
- Holnap délben elmegyünk vásárolni Bobyval! Hát nem fantasztikus? - lelkendezett lehuppanva mellém, és bár nem akartam letörni a szárnyait, láthatóan a föld felett két méterrel úszott a rózsaszín sodrásban, mégis rá kellett ébresztenem, hogy valami "apróságról" megfeledkezett...
- De, Anne! Elfelejtetted, hogy holnap a nagyit kísérjük el a...? - kezdtem bátortalanul és értetlenül, de Anne menten elhallgattatott.
- A fészkes francba! - tört ki dühösen, és két kezével maga mellé csapott. Még most sem tudom, hogy azért mondta ezt, mert a nagyit ide akarja elkísérni - persze nem szó szerint -, vagy egyszerűen csak kijött a száján.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Pecás alkotást töltött fel Gyereknapon címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Három lány 1. című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Sakkjátszma című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Három lány 1. címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 10. rész című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 9. rész című alkotáshoz

hundido alkotást töltött fel A mezítlábas angyal címmel

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 10. rész című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 9. rész című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A nyárfa címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)