Így kezdődött levelezésünk. Minden nap írtam neki. Beszámoltam a munkám állásáról, és napi ügyeimről. Ő két-háromnaponta válaszolt, volt úgy, hogy egy hét is kimaradt, megírta, mit csinált, merre járt, kivel találkozott. Kedves, közvetlen hangulatú, humortól sem mentes válaszleveleket írt, de következetesen Mr. Paul Welt-nek szólított, míg én őt Joannának. Később sikerült csak rávennem, hogy szólítson ő is egyszerűen Paulnak. De nem csak a napi, apró-cseprő dolgok kerültek terítékre. Élénken érdeklődött könyvem új fejezetének részleteiről. Az egyik levelében ezt kérdezte:
"Mondja meg nekem, maga szerint mikor születik meg a lélek? Fogantatáskor, születéskor, vagy valamikor még a fogantatás és a születés előtt?"
Ebben a kérdéskörben több levelet is írtunk egymásnak, hosszan, jóízűen elvitatkozgattunk. Egy olyan valakivel vitatkoztam, aki legalább annyira otthon volt ezekben a dolgokban, mint én, a tanult pap. Február közepén elutaztam, s jó két hónapot Srí Lankán töltöttem Amoungh Peery családjánál Colombóban, de a levelezést ebben az időben is folytattuk. Írtam neki Peery-ékről, ő meg írt Auckland-i barátairól, a társasági életről, eseményekről. Mindenről írt, csak önmagáról nem. Ha valami személyeset kérdeztem egyszerűen nem válaszolt rá. Kérdeztem egyszer például, hogy van-e olyan valaki a közelében, akivel szorosabb érzelmi viszonyban lenne, - felelet nélkül hagyta kérdésem.

Szerettem volna még egyszer látni. A fénykép az Interneten alig segített felidézni a hús-vér, élő Joannát, akit a Boeing 787-es fedélzetén, a business classon megismertem. Katolikus paphoz méltatlan gondolat volt, rettenetesen vágytam rá, hogy még egyszer lássam a tekintetéből kicsapó kéktüzű villámot! Nem sok reményem volt rá, bár? Auckland túl nagy hely ahhoz, hogy véletlenül összefusson az ember valakivel, a világ többi nagyvárosáról, ahol ő is, és én is időnként megfordultunk, nem is beszélve. De, mint oly sokszor az életben, bebizonyosodott, hogy az Élet a legnagyobb rendező, és a legrafináltabb kerítő. Miss Susan Onientől kaptam üzenetet a gépemre, hogy vár szeretettel a soron-következő partijára, most éppen Dahal-ba. A Miss, egy disztingvált, gazdag idős hölgy volt, 72 éves, fürge eszű és mozgású valaki, aki 20 évet bízvást letagadhatott volna életkorából, kapcsolatot tartott azokkal a világpolgárokkal, akik, hozzám hasonlóan fáradhatatlanul és céltalanul járták a kontinenseket és sehol nem csináltak semmit. Gyorsan döntöttem, elmegyek a partira. Jól tettem. A társaságban, a nagy forgatag közepén Joanna T. Krissel futottam össze. Magas fehérhajú férfival beszélgetett, azzal a férfival, akit látásból már ismertem a Sydney-i operaház előcsarnokából. Joanna elkerekedett szemmel bámult rám egy végtelen pillanatig, bájos arcán enyhe pír vonult át.
-Maga itt?
Én is meg voltam lepve, lábam mintha a márvány-lapokhoz gyökerezett volna, de megpróbáltam nem kiesni a szellemes világfi szerepéből.
-Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!
A vitrin-sor mellett álltak Joanna és a férfi, az üvegek alatt a Csendes Óceán mélységeiből kikerült kincsek mérhetetlen garmadája. Kagylók, igazgyöngyök, elsüllyedt hajókból felszínre került arany és ezüst-holmi. Joanna partnere pont ezekről beszélt, megszakította a mondandóját, amikor odaértem.
A lány bemutatott minket egymásnak, elmormoltuk neveinket. "Lány"-nak mondom most hirtelen és helytelenül Joanna T. Kriss-t, mert számomra megmagyarázhatatlanul furcsa vele kapcsolatosan az "özvegyasszony" titulus. Az estély szép rendben lefutott, voltak finom ételek, kaviár és lazac, remek jégbehűtött pezsgők, és sok, semmiről nem szóló locsogás. Joannával nem sikerült kettesben maradnom egy pillanatra sem, ennek ellenére nagyszerűen éreztem magam, hiszen láthattam, hallhattam, beszívhattam illatát. Szégyellenem kellene, hogy ettől éreztem magam jól, hiszen pap vagyok, elköteleztem magam, hogy az erény útján járjak. Szégyelltem is egy kicsit később, hajnalban, álmatlanul forgolódva. Amikor magamhoz tértem délelőtt, írtam neki egy elektronikus levelet:
"Megmondaná, kérem, ki volt az a férfi a társaságában? Nem emlékszem a nevére, pedig bemutatkoztunk. Bocsásson meg, nekem nem volt valami szimpatikus!"
Levelemre nem kaptam választ. Írtam még néhányat a következő napokban, azokra se, pedig az egyikben bocsánatot is kértem, ha faragatlan megjegyzésemmel megbántottam volna! Joanna T. Kriss egyszerűen eltűnt az életemből, mintha nem is létezett volna!

Kutakodtam a Neten a fehérhajú férfi után. Bosszantott a személye. Elegáns, gazdag világfinak látszott, de voltak fenntartásaim vele kapcsolatban. Valami nem stimmelt körülötte. Miután a nevére nem emlékeztem, a társasági oldalakon próbáltam fénykép alapján rábukkanni. Jó néhány napot töltöttem ezzel a gyerekes szórakozással. Végre aztán nagy nehezen találtam valami kézzel foghatót. Láttam őt egy vízzáró gát átadási ünnepségéről készült fényképen a Post and Draw-on a Szingapur-i potentátok között. A kép aláírása szerint Joseph Zimmermannak hívták, s a Swedish-Bankház képviseletében volt jelen. Ez már eredmény volt, mindenesetre engem nem elégített ki. Mindent tudni akartam róla. Pár napra el kellett utaznom Perth-be, ottani barátaimtól is érdeklődtem utána. Julius Menethy, kedves jó-barátom, egyébként zsurnaliszta, a fejét csóválta, amikor megmutattam a fényképet a gépemen.
-Ez nem Joseph Zimmermann - mondta. -Várj egy percet!
Kinyitotta a laptopját, szörfözni kezdett az oldalak között. Beírta a keresőbe, hogy "Navy", majd tovább lépegetett. Boszorkányos gyorsasággal pörgette az oldalakat. Feltört néhány titkos oldalt is, neki könnyedén ment az ilyesmi. "Fegyverrendszerek" "Csapásmérő harceszközök kereskedelme".
-Itt van. Ezt nézd!
A képen a fehérhajú férfi látszódott markáns arcéllel, kezet fogott éppen egy másik férfival. A másik férfi arabnak tűnt. "Renee Domasovsky megállapodott Amabii Oretillel" írta a háttércikk.
Pár nap múlva, akkor már Dél Afrikában voltam egy kongresszuson, újabb nyomra bukkantam. Szépirodalmi oldalakat böngésztem, s az egyiken megtaláltam Joseph Zimmermant, alias Renee Domasovskyt. Itt Leonard Roserado néven szerepelt. Azt írták róla, hogy íróklubot alapított tehetséges afrikai írók műveinek kiadására.
A következő héten levelet kaptam Miss Onientől. Bogotába invitált az estélyére. Elhatároztam, hogy elmegyek. Reméltem ott lesz Joanna T. Kriss, és beszélhetek vele. Az özvegy azonban nem volt jelen az estélyen, és fehérhajú partnere is hiányzott az összejövetelről. Nem bírtam magammal, s a parti után hajnalban, szállodai lakosztályom magányában levelet írtam neki. A levél így szólt:

"Kedves Joanna! Nagyon hiányzik! Miért nem válaszol a leveleimre? Ha hibáztam is, bocsánatot kértem érte. Meggyőződésem azonban, hogy nem hibáztam. Megtudtam, azóta néhány dolgot arról a férfiről, akivel együtt volt Dahalban, s amit megtudtam az, engem látszik igazolni. Ne haragudjon, hogy kimondom, az a férfi egy nemzetközi szélhámos!"

Ezt követően részletesen beszámoltam mindenről, aminek a nyomára bukkantam, s a levél végén arra kértem őt, nem újítaná-e fel velem újra a kapcsolatot?

"Hiányzik" - írtam a levél végén "Mindent megtennék, hogy újra láthassam. Hogy még egyszer belenézhessek az Ön gyönyörű kék szemébe. Hogy hallhassam, dallamos, halk hangját. Hogy megérinthessem a kezét, mint akkor, a repülőúton Delhi és Auckland között, amikor leesett az újságja, s egyszerre nyúltunk érte. Emlékszik? Remélem nem haragszik rám. Remélem, találkozhatok még Magával."

Sutba dobtam papiságom minden méltóságát, és az erkölcsi megfontolásokat ezzel a levéllel. Nem törődtem vele. Már semmivel nem törődtem. Tényleg nagyon hiányzott Joanna T. Kriss!

Aucklandben voltam újra. Kimentem a kikötőbe, találkoztam Patrikkal, lézengtem a városban, összejövetelekre jártam. Menedzseltem a szokásos dolgaimat, kapcsolatot tartottam a kiadókkal, akik egyre sürgettek a kézirat leadására. Egy hét telt el, nap, mint nap vártam a válaszlevelet, ám hiába. Írtam akkor egy másikat:

"Nem méltat válaszra? Arra se képes, hogy kimondja, hagyjam békén? Miért?"

A következő napon végre írt.

" Mit merészel? Maga a szélhámos, nem ő. Ő a legigazabb, legjobb ember, akivel valaha is találkoztam, Maga arra se méltó, hogy a lába-nyomát megcsókolja. Miről beszél nekem? Egy kiugrott pap? Akinek magukra hagyott kiskorú gyerekei vannak Montevideoban és Caracasban? Nem akarom látni. Hagyjon békén! És ne irkáljon minduntalan leveleket nekem, mert úgyse fogok válaszolni!"