Ugye milyen furcsa lesz kimondani megint, hogy: BUÉK. Állunk egymás mellet, kezünk összekulcsolva, úgy ahogyan már jó pár éve. A szemedbe nézek, látom ahogy megcsillan szemed, apró könnycsepp gömbölyödik lassan elindul arcodon. Vállamra hajtod fejed, nem akarod hogy lássam. Mindig erős voltál, ma sem akarod, hogy másképp legyen. Úgy teszek, mintha észre sem venném. A könnycsepp huncutul végiggurul a nyakamon. Percekig állunk szótlanul kételyek, emlékezések hálójába kerültünk. Most megszűnik a világ körülöttünk. Ilyenkor sokkal mélyebben fáj a hiányuk. Nem, nem hagytak itt bennünket, érzem itt vannak, nap mint nap, egész évben velünk voltak, csak így lehetett teljes az elmúlt esztendő. Hiszen ott élnek a nekünk ültetett fákban, a féltve őrzött tárgyakban, az elcsent mosolyban.
Látjuk pillantásukat gyermekeink szemében, halljuk hangjukat, ahogy csitítnak, biztatnak,
megdorgálnak és érezzük szeretetüket lüktetni örökre bezárva a szívünkben.
Újra egymásra nézünk. Megszorítod a kezem. Milyen furcsa, újra elmúlt egy év. Boldog Újévet, ha lehet megint csak együtt.