HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 17

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47726

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Gabriello BagnoFeltöltés dátuma: 2006-12-17

Casa Liza -3-

-Ma merre kalandozunk?- néz fel Max a pirítós kenegetése közben.
-Autókázhatunk a hegyekben, de ha kalandozni van kedved, felfedezhetjük a keleti partvidék eldugott öbleit, s apró falvait.
-Este a tengerparton mesélt nekem a Formentor fokról- szólal meg Max néhány homlokráncolóan gondterhelt pillanat elteltével.
-Menjünk el oda?
-Legalábbis induljunk el arra, s majd meglátjuk hova érkezünk meg.
Katja idegenvezetése tulajdonképpen már az induláskor kezdetét veszi. A tervek ellenére azonban nemhogy Formentor fokig, de még a hegyekben megbújó városkákig sem érnek el. Köszönhető ez annak, hogy minden apróbb és nagyobb településen, városban megállnak. Sétálnak, kávézgatnak, nézelődnek. Olyan újdonságok kerülnek Max érdeklődésének középpontjába, mint például a Nemo névre keresztelt tengeralattjáró.
Félelmeit biztos nem tudná levetkőzni a merüléssel kapcsolatban, bár esélyük sem igen adódik a kihajózásra, hiszen egy szabad hely sincs a hajón. A tenger mélyének titkaiból mindössze annyi ízelítőt kapnak, amennyit a promóciós filmecske alkotói jónak láttak. Max ennek ellenére sem marad ki a tenger szépségeinek élvezetéből. Az igaz, hogy csak egy nagyon speciális részecskéjét fogadhatja magába, de ezt is nagyon de nagyon élvezi.
A delfinárium mini kis állatkertjének minden centije tartogat valami érdekességet. A nagy tömeg ellenére semmiből sem maradnak ki. Simogatnak rájákat és némi anyagikért fókákat. A hatalmas akváriumokban megcsodálják a monoton köröket leíró cápákat, valamint a társaságukban úszkáló mindenféle színben és méretben pompázó halakat. A papagájok mókás produkciója folyamatos mosolyt csal Max arcára. A bő fél óra somolygást követően a délelőtt fő műsorszáma hozza izgalomba Maximilliant. Ez a produkció a fókák és a delfinek bemutatója, mely nem szűkölködik bravúros ugrásokban és szempárásító pillanatokban.
A show végeztével a kertben a mozdulatlanul pihenő rózsás flamingók és a pingvinek búcsúztatják a vendégeket, no és egy emlékfotó, mely még a bejáratnál készült.
-Most merre megyünk?- kérdi Max, miután becsatolja a biztonsági övét.
-Nem is tudom. A hegyekbe már késő felmenni...mh- gondolkozik el Katja.
-Akkor induljunk el- Max előveszi a kesztyűtartóból a térképet-... valamerre erre- mutat rá kisvártatva egy pontra.
-Arra még én sem jártam!
-Akkor indulás!- mosolyogja el magát Max.
Végig mellékutakon haladnak. Mesés tájon szelik a kilométereket. Magaluf szállodaközpontjai már a régen mögöttük vannak, amikor rá kell jönniük, hogy olyan úton autókáztak hosszú kilométereket, melynek végén egy lánccal lezárt rozsdás vaskapu állja az útjukat.
-Azért vannak követőink is- mutat Max a mögöttük forgolódókra.- Kiszállunk?
-Ha már eljöttünk idáig, legalább nézzük meg hova jöttünk nem?- mosolyogja el magát Katja.
Kiszállva a kocsiból, Maxnak torkára forr minden gondolat. Néhány lépés megtételét követően a távoli pineaerdő zöld lomkoronájához a szelek, a víz és a növények gyökerei által formált szemet gyönyörködtető sziklafal társul, mely félkörben óvatos gyengédséggel oltalmazza a kicsinyke öböl minden apró milliméterét.
A rezzenéstelen víztükör színek egész tárházát varázsolja a bámészkodók elé. Néhol a burjánzó aljnövényzet festi kékeszöldre a másként valószínűtlenül kék vizet, másutt a kopár homokos fenéktől azúrkéken csillogó közegben átvonuló halraj éjkék fantomja töri meg a színvarázst. A festői környezet természetesen nem nélkülözi az öböl bejáratánál lehorgonyzott vitorlást sem, mely oly rezzenéstelenül pihen a tükörsima víztükrön, mintha nem is hajó volna, hanem egy stabil, a tájhoz, a sziklákhoz szervesen kapcsolódó elem.
-Én szeretek magával eltévedni- néz Katja Maxra.
-Nagyon szép ugye?
-Érintetlen, zord és mégis hívogatóan kedvesen és bájos.
-Csak nehogy építsenek ide is szállodát!- szólal meg rémülten Max néhány perc hallgatást követően.
-Nem lehet! Új szálloda nem építhető a szigeten. A régieket kell felújítani!
-Megnyugodtam- könnyebbül meg Max láthatóan - induljunk?
-Beszállás- mosolyodik el Katja.
Egészen Magalufig vissza kell autózniuk. Elérvén a kereszteződést ráfordulnak a főútra. Körbeautózzák az egész félszigetet mielőtt megérkeznek Santa Ponsába. Némi kis izületmelegítő mozgást követően, már Paguera hegyes-dombos utcácskáinak egyikben próbálkozik Katja a parkolás nem kis problémáját megoldani.
A széles sétálóutca színes kavalkádjában először csak megszomjaznak, majd meg is éheznek. Az ínycsiklandozó tengeri ételkülönlegességek megkövetelik maguknak a jóféle spanyol nedűt. A kellemesen friss, némi kis szénsavasságot magában hordozó rozébor toroksimogató könnyedséggel segíti az utolsó úszásukra a halakat.
-Jöjjön sétáljuk ... egy órácskát. Addig az a pár korty borocska is elszáll belőlünk- mosolyogja el magát Katja.
A főutcáról egyenesen megcélozzák a tengerpartot. A Maria Eugénia szállónál ráfordulnak a tengerparti sétányra. A hőség csakhamar egy árnyékos napernyő és két üveg ásványvíz mellé üldözi őket. Az édes bámészkodás azonban csakhamar újabb eseménydús programba torkollik.
Max legyőzve minden félelmét enged a kísértésnek, és belemegy abba, hogy felszálljanak egy kirándulóhajóra, mely két óra alatt a környék minden szépségét bemutatja.
Max eleinte a hajó fehérre festett vaskorlátjába kapaszkodva csodálja a mögötte távolodó szárazföldet. Az új dimenzió befogadása azonban annyira elragadja, hogy mindenféle görcs nélkül engedi el a kapaszkodót, és kezd fotózni. Felállásra azért még nem ragadtatja el magát, de láthatóan megbékélt az imbolygó szerkezettel.
Csodás helyeket járnak körbe. Alig hagyják el a kikötőt máris eléjük tárul a tengerpart magas sziklafalára építet társasházak barack és fehér színben pompázó folyama. A pocakos kapitány mindenki kedvére téve, némi kis közvélemény-kutatást végezve öt nyelven mond el mindent. Még a két francia utasnak is elmesél mindent külön.
A Cormoran, mert ez a hajó becsületes neve derekas munkát végez. Járnak gyöngytenyésztő öbölben, elhajóznak apró strandok bejáratánál, centikre közelítenek meg érdekes sziklaképződményeket, megszemlélik a Madarak és a Nyulak szigetét, behajóznak Santa Ponsa kikötőjébe, ahol megnézik a kikötő bejáratánál felállított hódítási keresztet, melyről az út hátralévő részében Katja hosszas beszédet tart.
A hajókázás során a legváratlanabb pillanatokban harsan fel a kapitány foto, foto, foto, felkiáltása, mellyel azt jelezi, hogy most következik valami szép. Egy villa mely a kapitány szerint csak valami bűnös tevékenységből származó jövedelemből lehetett megépíteni, vagy az a ház, melyet egy barátja épít évek óta és kísérteties mása egy tengerjáró hajónak.
Az út végén a kedvesen nagyhangú kapitány széles mosollyal és egy kézfogással búcsúzik el az utasoktól, akik, beleértve Maxékat is hálás köszönömökkel viszonozzák az igazán kellemes és eseménydús utazást.
-Én nem is hittem volna...
-Már jártam hasonló úton másfele, ezért ajánlottam magának, bár bevallom, nem gondoltam, hogy ennyi a látnivaló erre- vág bele Katja Max gondolatába.
-Köszönöm, hogy rábeszélt, felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, csak ne mozogna alattam az út- mosolyogja el magát Max miközben megfogja Katja kezét.
Az erőteljesen imbolygó aszfalt, amire a kocsihoz érnek még Max számára is kisimul.
A kis Nissan megkönnyebbülése, mely szerint ma már nincs hegy, némileg elhamarkodott volt. Miután a szárazföldről is megnézik Camp de Mart továbbautóznak az itt-ott enyhébb szerpentinekkel tarkított úton. A táj változatos szépsége mindkettőjüket rabul ejti. Többször állnak meg hosszabb rövidebb időre. Van úgy, hogy csak az útszéli padra telepednek le, ám nem ritka az sem, hogy hosszabb sétára csábítja őket a táj. A mesés halászkikötők, a szűk utcácskák szövevényes hálóját követően ismét visszakeverednek a főútra, de valami megmagyarázhatatlan erő ismételten a kaland felé irányítja őket.
-Nem hazafelé megyünk?- mosolyogja el magát Max.
-Ha akarja, megfordulhatunk, de erre még van néhány szép dolog.
-Nemnem- vágja rá Max tőle szokatlan gyorsasággal.- nincs még olyan késő, és legalább látjuk a naplementét!
A magasan a tenger felett haladó főút a maga kis pihenőivel, őrtornyaival Annyira megtetszik Maxnak, hogy Katjának valamennyi ilyen kis parkolóban meg kell állnia.
A nyugodtnak látszó tenger a messzeségbe vesző csobbanásaival formálja a part szikláit, melybe ezernyi apró üreg, rés és repedés várja a végzetét, ami talán már ebben a percben, de megeshet, hogy csak évek multával következik be. Az ég valószínűtlen kékségét néhol egy-egy bátortalanul fodrozódó bárányfelhő árnyékolja be. A szél valahol a távoli partok valamelyikén tanyázhat, ígyhát a forróság még elviselhetetlenebbnek tűnik.
Némi könnyebbség az utazóknak hogy az út egy idő után eltávolodik a vöröses sziklafalba épített, napsütötte tájról, és a hegység belsejében kanyarog tovább. A sűrű erdők szűrt fényvilága egy-egy élesebb kanyarban kitisztul. Itt-ott gyönyörűséges (egyben táblával jelzett) kilátási pontokra bukkannak, melynek aprócska parkolójában alig fér el három-négy autó.
-Ó milyen gyönyörű a panoráma!- sóhajt fel Katja.
-Igen, valóban nagyon festői.
-Maga látta a Paradicsomszállót a tévében?
-Liza nézte inkább, én csak bele-belenéztem időnként, de miért kérdi.
-Mert itt van felettünk.
-Az nem lehet!
-De igen.
-Ó, ha itt lehetne az én Lizám!
-Megnézzük?
-Ha lehet!- csillan fel Max szeme.
A főútról felvezető jelentéktelenek nevezhető felhajtó egy parkolóba torkollik. Kiszállván a kocsiból Max szíve megdobban. Talán csak most tudatosul benne, hogy hol is van. Hosszas hallgatásba burkolódzva hallgatja Katját, vagy talán nem is hallgatja, annyira belemélyed emlékeibe. Felelevenednek a közös esték, az otthoni kandalló halk, semmihez sem hasonlító pattogása, és az a készülődés, mely a sorozat előtt munkálkodott Lizában. Nagyon nem is nézett sorozatokat, de ez a film kivétel volt. Hányszor és hányszor förmedt rá Max, hogy vegye már halkabbra, mert nem tud dolgozni, aminek természetesen az lett a vége, hogy ő is leült nézni.
-Bárcsak itt lehetnél velem- ábrándozik tovább Max, meg sem hallva, hogy Katja telefonja éktelen ciripelésbe kezd.
-...de én itt vagyok veled most is- szólal meg a képzeletében Liza tisztán csilingelős hangja.
-Látod milyen szép itt minden?
-Ugye mon... -és elkezdődik egy hosszas párbeszéd, mely alatt Maxnak fel sem tűnik, hogy bejárják a kert mindhárom szintjét, csak az úszómedencét nem nézik meg.
A kertet átjáró hangfoszlányok, melyek részint a medencétől, részint az alsóbb szinteken ricsajozó madárkáktól származnak, belevesznek az emlékezés perceibe.
A földi létbe való visszatérés Maxnak elég lassan sikeredik.
-Megint beszélgettetek?- simogatja meg Katja Max arcát.
-Igen- válaszol Max kisvártatva.- megvacsorázunk valahol?
-Rendben, van itt egy városka, de... nem akarod, hogy megvárjuk itt a naplementét?
-Bocsáss meg, de inkább induljunk tovább, és mégse álljuk meg vacsorázni, ha kibírod hazáig, akkor menjünk most haza.
-És a vacsora?- kérdez vissza Katja némi meglepett tekintettel, mely mögé leplezett dühfelhők kezdenek tornyosulni.
-Majd a környékünkön eszünk valamit, nagyon elfáradtam
-Mit mondhatnék én most neked?
-Ezt én nem tudom, de kérlek induljuk.


Katja taktikája, miszerint felhagy a rámenősséggel, és sokkalta inkább egy álcázott visszahúzódásba vonul vissza, teljes sikerrel jár. A helyismeretének köszönhető önkéntes idegenvezetősdi nagy segítséget nyújt neki abban, hogy közelebb kerüljön egy ilyenfajta, magát egy nagy morcos medvének álcázó, ám mégis érző szívű emberhez.
Óriási odaadással magyaráz, mutogat, kalauzol.
Minden reggel egy újabb ajtó tárul ki abban a végeláthatatlan labirintusban, melynek végén szerencsés esetben Max igazi énje áll.
Katja látszólag nagy élvezettel veti bele magát Max oldalán a kalandozásba. Sosem látott aprócska utcácskákat járnak végig. Eldugott, a turisták által, csak ritkán látogatott éttermekben, kávézókban pihentetik lábaikat, oltják szomjukat, csillapítják az éhségüket.
-Max erre semmi különös nincs, inkább menjünk arra- hallatszik Katja irányítása időről időre.
Ezt nem azért mondja, mert nem sétál vagy kocsikázik szívesen, de a poros, nem túl díszes környékek némi ellenérzést váltanak ki belőle.
Az estéket nagyrészt Platja de Palma homokjában üldögélve töltik el. Az üldögélés közben nemritkán elhalnak a gondolataik, és tekintetük a partot lágyan simogató tenger végtelenségébe veszik bele.
Az öblöt körbeölelő esti fények valószínűtlen hosszúságban tükröződnek vissza a sötétségbe öltözött víztükörről. A sétány nyüzsgése, ilyenkor valahogy eltompul, megszűnik. Katja ezeket a pillanatokat használja ki körmondatai megfogalmazására, melyek gyakorta egész távolról közelítik meg a célt, vagyis azt a kérdést, melyet talán két mondatban is meg lehetne fogalmazni, csak az kérdés volna, direkt, kíváncsiságból, így pedig Max magától beszéli ki a féltett titkait.
Azért nem mindig sikerül a várt választ megkapnia. A vastag várkapuk, s várfalak meghódítása azért még jócskán várat magára.
Katja idegeit legjobban a hosszas hallgatások borzolják fel. A látszólagos figyelemmel bólogató férfi ilyenkor az ég tudja milyen messzeségbe kalandozik a valóságtól.
-Csak tudnám, hogy merre jár ilyenkor- sóhajt fel minduntalan Katja magában.
Rövidke ismeretségük talán legsarkalatosabb pontja ez a probléma.
Az ugyan igaz, hogy Max egyszer mesélt arról a különös kommunikációról, mely a megboldogult feleségével folytat, de ez egyáltalán nem nyugtatja meg Katját. Sajnos nem ez az egyetlen kétely, ami Katját foglalkoztatja.
-Szerintem vágyik arra, hogy egyedül legyen.
-Hagyd egy kicsit magára, mond azt, hogy közbejött... valami- válaszolja Michaela a telefonba egy hosszúra nyúlt éjszakai beszélgetés közben.
-De mit mondjak, miért nem...
-Találj ki valamit. Neked ez nem fog a nehezedre esni- vág bele az utazásszervező barátnő Katja aggodalmaskodásába.
-De ha azt mondanám neki esetleg, hogy gyengélkedem, még képes és ápolgat egész nap.
-Ha igen megtudtál valami fontosat ismét.
-És ha rám se néz napokig?- sóhajt fel Katja.
-Hát ez is lehet egy üzenet, csak arra kérlek, ne értékeld túl egyik variációt se!
-Na majd kigondolok valamit-, fejezi be a csevegés Max fejezetét Katja.
A napok múlásával az elszakadási tervből nem lett semmi, vagyis a sors iróniája folytán Katja egy igen lehangoló telefont kap. Vissza kell utaznia Németországba pár napra egy kihagyhatatlan befektetés miatt.
A hegyi falvakban városkákban való sétáik alkalmával Katja folyamatosan azon töpreng, miként is kéne felvezetnie Maxnak az előtte álló váratlan utazást. Amikor már majdnem a nyelve hegyén van az első hang a mondandójából, mindig történik valami, ami elodázza a téma felvetését. A legalkalmasabb helynek ígérkező helyszín is becsődöl, ugyanis Max az egyik napról a másikra felhagy az esti homokban való üldögélésekkel, és mániákus módon kezd bele az apró kagylók, és csigaházak gyűjtögetésébe.
- Max szeretnék veled komolyan beszélni- kezd bele sokadszorra Katja a mondatába, de Max mintha meg sem hallaná.
-Nézd mekkora kagylóház, és milyen fehér!- lelkendezik Max, mint egy kisgyermek.


-Kérsz még egy pohár bort?- kérdi Max Katjától amikor a felszolgáló eléjük helyezi az ördöghal filékből készült helyi ételkülönlegességet.
-Igen köszönöm. Max, nekem pár napra haza kell utaznom- böki ki kisvártatva Katja.
-Üzleti ügy?- kérdi Max némileg közömbösen.
-Igen bólogat Katja- miközben a felszolgáló egy újabb palack Savignon Blanct bont fel az asztaluknál.
-Ha nagyon muszáj akkor nincs mit tenni. Hány napig leszel távol?- kérdi Max miután megkóstolja a bort.
-Talán három, de ez attól is függ, hogy lesz-e repülőjegy.
-Mh- gondolkozik el egy kicsit Max.- kár, hogy elmész- böki ki néhány falat elcsemegézését követően, bár az igaz, hogy némileg örül ennek a váratlan szabadságnak.
Az érzés, mely érkezése óta elkíséri igen összetett. Az első percek pozitív benyomása utáni mélypontot úgyszólván a feledés homályába taszította a sziget szépsége, az éttermek ízkavalkádja, és a programok sokszínűsége. A felhőtlennek tűnő napok, ennek ellenére Maxban meglehetősen kettős benyomásokat generáltak. Lizától való elszakadás megvalósíthatatlan problémája, és félelem az új kapcsolattól. A félelme, mely olyan képeket láncol egymásba, mint a magány feladása, vagy az alkalmazkodás, és a Liza halála után berögzült szokások részleges vagy teljes feladása, ám ezzel szemben természetesen felsorakozik számtalan olyan apró érzés, mely bizony nagyon csábító lehetőségeket kínál számára minden kockázat nélkül.
-Mikor akarsz indulni?
-Amilyen hamar csak lehet- válaszolja Katja
-A repülőjegyed megvan már?
-Még nincs.
-A szállodában még nem érdeklődtél?- szólal meg Max, miután lenyeli az utolsó falat salátát, melyet a halfilé mellé szervíroztak.
-Nem sok jóval kecsegtettek. Felkerültem egy várólistára.
-És mi lenne, ha átszállással utaznál haza.
-Erre nem is gondoltam- csillan fel Katja szeme.- Mondjuk, ha elmennék Madridba megeshet, hogy hamarabb hazaérnék, mintha közvetlen járatra várnék- gondolkozik tovább Katja Max sokatmondó bólogatása közepette.
-Legalább lesz időm eltűnődni az elmúlt néhány nap történésein- tűnődik el Max az apró futó fénypontokat figyelve az hazafelé sétálván.
Az utca autóknak kialakított részét padka híján mindössze a sűrűn egymást követő lapos betonkockák választják el a gyalogosoknak kijelölt járdától. Az elválasztó kövekbe beépített lámpácskák sűrű felvillanásainak figyelése közben Max már a Katjátlan időszakot tervezgeti, persze amellett, hogy kedélyesen elcseveg a hosszú barna hajú démonnal.
A szállodába érve minden úgy alakul, ahogy Max tervezte. Katja reggel elrepül Madridba, s onnan Münchenbe. Sajnos, csak négy nap múlva van vissza repülőjegy, de az már közvetlen járat. Ezen úgy igazából csak Katja sajnálkozik, Max csak próbálja a bánatát a lehetőségekhez mérten a maximumig fokozni.
Az elválás a repülőtér gigantikus labirintusában hamar megtörténik, hiszen némileg elkésve, szinte az utolsó percben érkeznek meg a terminálba.
-Na akkor indulás a hegyekbe- ül be Max a kis Nissanba.- vagy valamerre- néz bele Max a térképbe egy apró mosollyal, jelezve önmagának, hogy végre arra lehet menni, amerre ő akar.
Manacorig a főúton halad, majd Porto Cristot elhagyva minden apróbb utat bejár. Bájosabbnál bájosabb településeket ismer meg. Néhol megáll bámészkodni, vagy bekapni pár falatot, vagy csak megcsodál pár épületet.
-Se vende, se vende. Mit is mondott Katja mit jelent ez? Igen, eladó!- örömködik Max a nem kissé nyilvánvaló felfedezésén.
A gyönyörűséges házak között sétálgatva egyre távolabb kerül a kocsitól. Az út lassan poros földúttá változik, melynek mindkét oldalán hatalmas pínea fenyők törnek a magasba. A kabócák monoton "búgása" kissé még zavaró is lehetne, de az út némi kanyart követően csodálatos panorámával ajándékozza meg Maxot. A látkép mely barnás és zöldes keretben pompázik leírhatatlanul kék. Kis ösvény gizes-gazos csapására csak a kíváncsisága viszi rá Maxot.
-Katja biztos lebeszélne erről a sétáról. Biztos azt mondaná, hogy tenger máshol is van. A part meg vagy sziklás, vagy homokos. Látunk ilyet a szigeten ezerszám!- fut át Max fején a gondolat.- Na pont ezért indulás! Ugyan ilyet máshol nem látok- fejezi be a gondolatát félhangosan.
A látkép lassan kiszélesedik. A tenger, és a belőle kilátszódó sziklák, a néhány aprócska halászhajó, a sziklafalak és az aprócskának éppen nem nevezhető aranysárga föveny olyan mesterien megkomponált egységbe olvadt, hogyha bármelyik pöttömnyi része elveszne a képről minden varázsa megszűnne ennek a partszakasznak. Max annyira beleszerelmesedik a környékbe, hogy a következő nap is visszajön ide. Az utacska előtt leparkolja a kocsit, és két súlyos csomaggal lecipekedik a homokra. Le tudna menni az autóval is a partra, de sajnál ráhajtani a gondozottnak a legkisebb jóindulattal sem nevezhető füves részre. A parton leszúrja a napernyőt, beássa az innivalóit a homok hűvöskés közegébe, majd a leterített gyékényére letelepedve megpihenteti a szemét a tengeren haladó sétahajókon. A bámészkodását a telefon ciripelése szakítja félbe. Röpke egy óra alatt beszél Katjával, a fiával, a menyével, no és persze Klaussal, aki saját bevallása szerint Franziska nógatására emelte fel a kagylót.
A beszélgetések kicsit elűzik a lustaságát. Kibújva a napernyő védelme alól a nedves parti homokban sétálgat egy kicsit, majd az enyhén mélyülő tengerben folytatja a sétát. A sétát megunván Max letelepszik a partmenti homokba, de úgy, hogy a hullámok elérik a lábát.
Az idő a nagy semmittevésben is rohan. A nap tüzes korongjának lassú utazása a horizont széle felé Maxot ráébreszti a tényre, miszerint ideje hazaindulni. Az észérvek azonban messze eltörpülnek a valóság diktálta vágyak alatt. A pakolás helyett egy újabb sétára indul Max a tengerbe, majd a homokos parton. Kissé eltávolodva a napernyőjétől valami egészen furcsa dologra figyel fel. Valami nagyon érdekes dolgot lát a sziklafalon, mely igencsak felvillanyozza a nap elpunnyadt életérzését. Némi töprengést követően visszafordul a kicsiny kis táborhelye felé. Léptei hosszúak, mondhatni sietősek. Néhány perc alatt összecsomagolja a holmiait és nekiindul az embert próbáló emelkedőnek.



A propelleres gép lassan emelkedik fel a kifutópályáról. Katja kissé izgul, mert ilyen kis gépen még sosem utazott. Az ablakból kitekintve sajátosan különös érzés uralkodik el rajta. Legszívesebben kiszállna azonnal. Rohanna vissza Maxhoz. A különös féltés mely eluralkodik rajta, eltöröl minden félelmet, melyet a repülés generált benne. A kerekek halk sikolya téríti csak vissza a valóságba. Az események hihetetlen felpörgése azonban feledtetnek minden érzelmet és vágyat. Amikor Lufthansa müncheni járatának kerekei az esőtől nedves betont elérik Katja már a délutánját tervezgeti. Terjedelmes táskájával a kezében vágtat végig a terminálon. A repülőtérről egyenesen az ügyvédjéhez hajtat.
A szerződések, áttanulmányozását követően személyesen is bejárja belvárosi irodaházat, melytől őszintén szólva sokkal többet remélt, mint amit kapott. Az építész szakértők becslésével nem igazán tud azonosulni, ezért új szakvéleményt kér, mely a ház állapotát figyelembe véve több hét késedelmet is jelenthet a végleges döntés meghozatalában.
-Kár volt hazajönnöm- ül bele duzzogva a nyugtató habfürdőjébe.-, és még Max sem veszi fel a telefon! Vajon haza ért már a túrából?- aggodalmaskodik magában.
Az illatos habokkal betakarózva önkéntelenül tér vissza a lelke Mallorcára. Visszapergeti magában az elválás pillanatától a megismerkedésükig eltelt minden fontosabb emlékképet. A nagy emlékezést némi kis borzongás szakítja félbe. A jócskán lehűlt vízből egyenes út vezetett a hatalmas franciaágyba. A pihe-puha ágynemű hamar melegséggel öleli át Katja testét. Jóleső lustasággal nyújtózik el a kellemesen kemény ágyon. Begömbölyödve próbál visszatérni Mallorcára, ám az eseménydús nap fáradalmai eltolnak maguktól minden, az emlékezés felé irányuló törekvést.
-Hogy hol vagy? Hiszen arra már többször is jártunk, és tegnap is ott voltál.- lepődik meg Katja amikor Max elmeséli neki hogy hol is múlatja az időt.- Kérlek vigyázz magadra, hamarosan látjuk egymást- búcsúzik el az imádott férfitől.
A telefon letételét követően Katján némi irigység uralkodik el. Az esős és az évszakhoz képest kissé hűvöskés Németországban azért nem annyira kellemes az élet, mint a kellemes melegséggel átjárt mallorcai utcákon. A taxiból nem kis önerőszak árán tud csak kiszállni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az eső már nem esik, csak a szél fújdogál. A sétálóutca forgatagában hosszas nézelődésbe kezd. Üzletről üzletre halad, s mi tagadás nem csak nézelődik, hanem vásárolgat is. Cipő, blézer és hozzá természetesen néhány blúz, egy finom selyemhálóing és amire benyit a barátnőjéhez az utazási irodába már több fürdőruha, és ezernyi apró csecsebecse is gazdagítja a reklámszatyrainak a tartalmát. A látogatás célja tulajdonképpen nem egy szokványos csevegés, hanem annál sokkal több. Természetesen Katja nem az a típusú nő, aki ajtóstól ront a házba. Némi álságos fondorlattal rávezeti Michaelát, hogy ismeretségei által keresgélésbe kezdjen.
-Csak nem azt akarod mondani, hogy holnap esténél hamarább nincs egy szabad hely semelyik társaság gépén?
-De bizony... és ha jól látom ezzel is több órát kéne várakoznod, ráadásul az éjszakát Innsbruckban kéne töltened, tehát szerintem sokkal jobban jársz, ha az eredeti tervedhez tartod magad... szerintem- közli Michaela., miközben még egy utolsó próbálkozásként gépel valamit a számítógépén.- Igen, az lesz a legjobb.
-Pedig bíztam benne, hogy... na mindegy- szomorodik el egy kicsit Katja.



Az étterem szokatlanul nagy reggeli nyüzsgését megpillantva Max kicsit megtorpan, majd azzal a lendülettel, amivel megérkezett vissza is fordul és egyenesen a szálloda kijárata felé veszi az irányt. Rápillantva a kis Nissanra ismét csak gondolkozóba esik, és mint aki több große braune hatása alá kerül egy szemvillantás alatt elhagyja minden álmoskásan bágyadt reggeli énjét. Sietősen visszamegy a szobájába, hogy magához vegye az autó kulcsait. A szokásos matróztáska helyett, melyben helyet kap minden fontos dolog, ami a napozáshoz szükségeltetik mindössze egy zacskó rágcsálnivalót visz magával.
-Majd eszem valamit útközben- mormolja magában.
Max néhány perccel később már a szürkésfekete aszfalton araszol néhány kőszállító teherautó közé ékelődve. Előzésre semmi esélye, hiszen akkora a szembejövő forgalom, hogy igen kockázatos vállalkozás lenne bármilyen elkapkodott manőver. A dugó az autópályára érve a múlt homályába merül. Kellemes tempóban éri el a sziget keleti partvidékének apróbb, s nagyobb strandokkal és falvakkal tarkított vidékét. Valami különleges sugallat hatására bekanyarodik arra az útra, mely a nagy felfedezéséhez vezet. A sziklába faragott, az időjárás viszonytagságaitól meggyötört lépcsőn óvatosan araszol felfele. Felérvén a fennsíkra ismét gondolkozóba esik. Hosszas, elmélyedt révedezést követően lassan visszaindul a kocsijához. Mielőtt elindulna kezébe veszi a telefonját, de tárcsázás helyett csak nézi a kis készüléket.
-Pálma 5 kilométer? Hát hol vagyok én?- eszmél fel Max.- Donner wetter! Hát én visszajöttem, és fel sem tűnt, hogy merre megyek! Ó én szamár- fortyog magában.
Mivel nincs mit tennie, hiszen visszafordulni autópályán ugye nem nagyon ildomos, továbbhalad a gyorsforgalmi úton. A repülőtér mellett elhaladván önkéntelenül rápillant az órájára.
-Még öt óra, és megjön Katja - fut át a gondolat Max fején.
Ez a pár nap, melyet Katja és a nyelvismerete nélkül töltött el Max várakozáson felül sikeredett. Az úgymond magányos percek minden pillanata tartogatott valami érdekességet, szépséget, újdonságot, sőt bizony be kell vallani, hogy előremutató perspektívákat is. Max fickándozott az egyedüllét mások által keserűnek vélt perceiben. Kissé önfejű énje ismét szabad szárnyalásba kezdett. Kikerülve a néhol önsanyargató megalkuvások heteiből rá kellett döbbennie, hogy ez az ő világa, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy voltak percek, amikor tiszta szívéből élvezte Katja társaságát. Katja aki némileg színesebbé tette a napjait időnként tündér, és sajnos ennek az ellenkezője is igaz. Max számára ezek az órák a hosszúak.
Puerto d' Andratx kikötőjében elfogyasztott calamaris annyira jól esik Maxnak, hogy rendel még egy adagot. A falatozáshoz persze mi más társulhatna a megszokott üveg ásványvízen kívül, mint a nézelődés. A kikötői nyüzsgés, a halászhajók, a narancssárgás kandeláberek mívesen megmunkált oszlopai, melyeknek a csúcsai karikába ívelődnek, az öblöt oltalmazó hegyek a fehérre meszelt házaival, és persze a helyiek lenyűgöző kedvessége, mely percről percre kedvesebbé teszi Max számára ezt a helyet. Az ebéd utáni séta a félsziget csúcsára mondhatni megkoronázza a nap eddig eltelt óráit.


Az Air Berlin menetrendszerinti járata igencsak tempósan gurul le a leszállópályáról, majd alig pár métert megtéve be is áll a neki kijelölt mobilfolyosó mellé. Katja a maga kis kézipoggyászával lassan araszol a tömegben. A felesleges hazautazás dühét szerencsére hamar maga mögött hagyta, és már egészen más problémák foglalkozatják.
-Vajon ki jött elém?- teszi fel magának a kérdést kilépve a repülőgépből.
Furcsa érzésekkel lép be Katja a terminálba. Léptei egyáltalán nem sietősek, inkább túlontúl ráérősek, mintha időt akarna adni a férfinek, hogy időben megérkezzen. Talán még sosem érezte magát ennyire bizonytalannak. A hosszú folyosókon következetesen kerüli a mozgójárdák kínálta gyors és kényelmes utazást. Ahol csak teheti, (talán életében először) hosszasan szemléli a repülőgépek körüli sürgölődést. Legalábbis egy külső szemlélő számára nagy valószínűséggel így hathat a bámészkodása, de az okok természetesen sokkal mélyebben gyökereznek. A poggyászokkal zsúfoltan magpakolt futószalagok mellett elhaladván a Katja szemei már az ajtón túli világot pásztázzák, ám Maxot nem látja sehol.
-Biztos a parkolóban vár- nyugtatja magát Katja


-Hölgyem, felajánlhatom az autómat?
-Hát nem is tudom- fordul a hang irányába Katja fülig érő mosollyal.
A szál virág, melyet Max átnyújt leírhatatlan boldogsággal tölti fel Katját. A korában érzett bizonytalanság egy csapásra a múlt homályába veszett.
A percek múlásával párhuzamosan azonban valami egészen furcsa érzés kerekedik felül Katján. A minden olyan tökéletes, hogy az már festői életérzés, némileg földi keretek közé töpörödik. Katjának a kocsiban feltűnik valami szokatlan visszafogottság. Mintha egy fal magasodna kettőjük között. A beszélgetésük hangulatában, folyamatosságában ebből mit sem lehet észre venni, ám mint érzés egyre mélyebbre hatol Katja tudatában.
-Max én szeretném egy kicsit magam összeszedni. Ha neked is megfelel egy óra múlva találkozhatnánk a recepción.
-Vacsora előtti séta? Megfontolandó- mosolyogja el magát végre Max.- Ám én inkább végre bemennék Pálmába. Sétálni ott is lehet...
-Meg vacsorázni is- vág bele a gondolatba Katja.
-Rendben, akkor egy óra múlva nálad. Szerinted visszavigyem a kocsit már most, vagy majd reggel elintézzük?
-Nem kocsival megyünk be a városba?
-Gondoltam, ha busszal megyünk be Pálmába, akkor egy üveg borral is ünnepélyesebbé tudjuk varázsolni a visszaérkezésedet.
-Ó, de kedves vagy!- simogatja meg Katja Max arcát.- Ha délelőttre sem tervezel semmi olyat, amihez kell a kocsi, akkor nyugodtan vidd vissza, vagy... tulajdonképpen meg is hosszabbíthatnád erre a pár napra a bérlést- csillan fel Katja szeme.
-Rendben, ahogy gondolod. Akkor sietek vissza- búcsúzik Max az elmaradhatatlan kézcsókjával.
A magára maradt Katja pár percig még követi a tekintetével a távoldó Maximiliant, majd becsukván maga mögött a szobájának az ajtaját elkezd pakolászni a személyes holmiai között. A fürdőben kipakol mindent a megszokott helyére, majd beáll a zuhany alá. A felfrissítő elhatározásától csakhamar messzi távolba kalandozik el. Rádöbben, hogy holmi pár perces zuhanyzás összehasonlíthatatlanul eseménytelenebb, mint egy pihe-puha habköntösben való hosszas elmélkedés.



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2006-02-01
Összes értékelés:
47
Időpont: 2008-06-27 13:30:53

KEDVES BRIDGET FELBER!
kÖSZÖNÖM A SORAIDAT! Ismét érzem, hogy adtam valami jót az irkálásommal.
Négyszer voltam már Mallorcán es kétszer Ibizán. Rengeteget fotóztam, sok az élmény. Akkoriban a sors azt mondta, hogy utazz! Most meg ezekből merítek, s táplálkozom. meg a kutatásaimból. A net rengeteget segít, sok apró infóval tudom színesíteni a tapasztalataimat.
A Napló a paradicsommal című írásommal kapcsolatban van egy jó és egy rossz hírem. a rossz az, hogy már nem lehet megtalálni a neten sehol, ugyanis egy szerződés miatt le kellett vennem mindenhonnan. ...és, hogy a bánatból örömöt is kovácsoljak, valószínűleg szeptembertől kapható lesz a neten és a könyvesboltokban a Novum kiadó gondozásában.
Ha gondolod szívesen küldök értesítést a megjelenés dátumáról. Jelenleg a anyanyelvi lektorálás alatt van, és készül a borító.
Ha igényt tartassz az értesítésre kérlek küldj nekem egy emilt a gabriellobagno@citromail.hu-ra. A témába írd be a napló a paradicsomot, és így tudni fogom, hogy nem vírust kaptam grátisz, hanem feladatom van a leveleddel!
Ismételten köszönöm az érdeklődést, és ícséretet.
Szép hetet, nyarat, és sok egészséget!
Gabriello

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

alberth bejegyzést írt a(z) Kedvesem, kedvesem, lelki beteg lettem... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Ti égi csillagok! című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Ócska forgatókönyv című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Átalakulás címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Rímtelen című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 4. című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Egy régi történet 6. címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Kedvesem, kedvesem, lelki beteg lettem... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Óh, te költészet! című alkotáshoz

ermi-enigma alkotást töltött fel Est-hajnal csillag címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)