Szívemre kis, oktalan boldogság feszül -
lám, megszólítanálak ismeretlenül.
Fényeket rejtek el megtörtek szemébe -
csillagot hintve a csillagtalan égre.

Egy régi bakelit visszhangot ver bennem,
és elszavalom a legkorábbi versem,
még az undok telet is szeretni tudom,
csak nevetem a tükröm, kedves hazugom.

Nyugalmam olyan, akár az olvadt viasz,
hogy adhatok magamból, az nekem vigasz,
és karomba zárnám az átkos világot,
még ma feloldozom mindazt, aki bántott.

Fekete az éj, csak a Holdfény színezüst,
oly könnyű az ünnep, akár az aranyfüst,
s míg gyertyát gyújtok az utolsó vasárnap,
hallgatag angyalok vállaimra szállnak.


2006. december 17.