Nem tudom a kedves olvasó járt-e már hullaházban, látta-e a tepsikben elhelyezett, jégbe-dermedt, merev, élettelen testeket, akik egykor élő emberek voltak, s itt szaladgáltak közöttünk?
Ha nem, nem biztatom, hogy menjen és nézze meg.
Aki viszont látott már ilyet, annak nem szükséges ecsetelnem ennek a szomorú szobának a hangulatát! A halottak olyanok, mint mi, és mégse olyanok. A látvány mély nyomot hagy az ember lelkében. Egy szempillantás alatt lepereg az élete, látja saját hulláját a tepsiben, ijesztően, szürkén, kéken, dermedt-mozdulatlanul. Megfordul akkor a fejében sok-sok méltatlan gondolat, melytől halhatatlan lelke fázósan húzza össze magát a mellkasa legkisebb csücskibe.

Szántó Géza is ott csoszog a medikusok között. Testén halványzöld köpeny, fejét fityula fedi, arcán maszk. A többiek is így néznek ki, nincs különbség a lakatos-tanonc és az orvostanhallgatók között, ami megmutatná, az egyik ez, a másik meg amaz. A tanársegéd sorra húzza ki a fiókokat, magyarázza, mit kell nézni. Körbeállják, szemlélik a testeket, hallgatják a tanár előadását, ez mibe halt meg, az, mibe halt meg. Van ott férfi és női holttest, idősek, középkorúak, fiatalok. Vannak gyerekek is, sajnos. Csont-soványak, testük összeaszott, kicsi arcuk élettelen. Az egyikben fiatal lány fekszik, átvágott csuklóval. Öngyilkos lett. Az okot nem lehet tudni, de mindegy is az. Mi okból lesz öngyilkos egy szép, fiatal lány? Szerelmi bánat, vághatnánk rá azonnal, de az élet bonyolult, az élet nem ismer sztereotípiákat!
Szántó Géza nézi a lány holttestét, szeme odatapad a mezítelen idomokra, a szürke bőrre. Soha életében nem látott még egészben meztelen női testet, most itt van előtte, bámulhatja. Beugranak gyermekkori emlékek. Kicsi korában az anyja a női öltözőbe vitte be a strandon jobb-híján, mert a papa nem volt velük, a papa akkor már nem élt. De onnan csak részletek vannak meg. Óriási nagy, dagadt meztelen mellek, szőrös vaginák. Csak erre emlékszik, a hozzájuk tartozó nőkre nem. Ringó mellekre, elrettentően szőrös szeméremtestekre. Most itt van ez a lány. Ez más. Ez nem él, mint azok. Hulla szegény. Fiatal hulla, a bőre még nem olyan szürke, mint a többieké. Vékonyka, kicsi mellei vannak, s a lába köze sem csúf, bozótszerű fekete szőrrel van borítva, mint ahogy az emlékeiben él, hanem szőke göndör és finom, vékony-szálú. Nem tudja levenni a szemét róla, borzong, és a köpeny alatt szakad róla a víz. Összetalálkozik tekintete a Dobos Ágota szemével. Ezer közül is megismerné, annyira világítóan kék az a szempár. Ágota két szeme első pillanatra ügy tűnik közömbös, nyugalmat mutat, a fiú azonban észrevesz a legmélyén egy felvillanó szikrát. Talán a tudományos érdeklődés szülte, talán más, ki lát bele a másik ember veséjébe? Szántó Géza enyhe hányingert érez, nem is olyan enyhe az! Érzi, ha még sokáig maradnak, rohannia kell.

Tovább lépnek, a következő tepsihez. Férfi-holttest. Nagydarab, szőrös, negyvenes, már, ha egy hulla életkorát egyáltalán meg lehet becsülni.
-Prosztata-rákban halt meg - mondja a tanársegéd.
Odafordul a boncmesterhez.
-Ezt hozzák át, kérem a boncterembe. Hölgyeim, uraim, itt végeztünk, kis szünet, aztán átmegyünk a szomszédba és feltrancsírozzuk a tagot.
Nevet, neki vicc az egész, hiszen, amit most csinál, az a mindennapi munkájának a része.
Kinn a folyosón Dobos Ágota lecibálja a maszkot az arcáról, letépi a fityulát a fejőről, s kirázza alóla rövidre vágott, göndör szőke haját. Arca sápadt, szája vértelen, bőre tejfehér. Beillene angyalkának bármelyik templom fő-oltárképén. Ránevet Gézára.
-Nos, hogy tetszik?
-Rémes - szűköl a fiú. - Legszívesebben hazamennék.
-Hohó, azt már nem. Ha már eljött, látnia kell a boncolást is. Szedje össze magát. Maga mégis csak egy férfiember.
-Látom, élvezi!
A lány arca komolyra vált. Hosszan nézi a fiút.
-Igen, élvezem. Pont úgy élvezem, hogy az emberi testtel foglalkozhatok, mint ahogy maga élvezi, hogy a vassal. Ez az én szakmám. Én orvostanhallgató vagyok, maga lakatosinas. Mi a különbség? Maga is szereti, amit maga csinál, és én is, amit én csinálok!
-Jól van, na! Nem kell annyit magyarázni! Megértettem első szóra.
Hallgatnak, nézik egymást.
-Szóval azt mondja, maradjak?
-Feltétlenül. Nagyon érdekes lesz, meglátja. Még nekem is.
-Magának is? De maga már látott boncolást?
-Ja! De akkor egy női hullát boncoltunk, most meg egy férfi hullát fogunk. Nem láttam még férfi testet, és érdekel.

A tanársegéd a szikével belemetsz a testbe. Az alhas tájékán ejti az első vágást, a leborotvált részen, pár centire a fonnyadt pénisz felett. Nincs vérzés, az epidermisz száraz, petyhüdt. Halad tovább a késsel, feltárja az ágyék-részt. Seszínű szövetek bontakoznak ki.
-Jöjjön csak ide valaki! Maga!
Dobos Ágotára mutat, ő áll a legközelebb.
A lány odaugrik, Magabiztos, bátor. Látja, amit látnia kell, amit látni akart. Szemében mohó érdeklődés.
-Itt ez a két csipesz - szól a tanársegéd, húzza szét a feltárt rész széleit.
Mutatja egy hosszú pálcával a hallgatóknak a szélek között kitüremlő rákos szövetet.
Itt van, nézzék csak! Ki tudja megmondani latinul, mi ez?
Szántó Gézának remeg a lába. A gyomra erősen háborog. Most már tényleg rohannia kell.
-Bocsánat - rebegi - de ki kell mennem.
A tanársegéd int, menjen csak. Neki nem új az ilyesmi. Az elsőéves hallgatónak még be kell törnie, ez a világ rendje. A többiek kuncognak.

...Később, kint a klinika kertjében a rózsalugas közelében egy padon ücsörögve azt mondja Dobos Ágota a pihegő Szántó Gézának:
-Tanulságos volt. De nekem az élő testet is ismernem kell, nem csak a holtat. Szeretnék látni egyszer egy élő, igazi férfitestet, meg szeretném nézni, hogy működik. Különben...különben gyógyítani sem fogok tudni -teszi hozzá, mintegy mentegetve magát.
A lakatosinas visszahőköl. Már éppen kezdett magához térni. Nem hisz a fülének. Miket beszél ez a lány?
-Hogy, hogy működik?
-Igen, természetesen. A nemzőszervére értem.
-Maga, maga nem normális!
Dobos Ágota kacag. Hangosan, önfeledten. Mulattatja a fiú ijedelme.
-Na, mit rémüldözik! Nem magára vagyok kíváncsi, abban biztos lehet!