Jártam én is havas tájon.
Kacska lábnyom
tépte föl a szűz havat,
utánam keskeny,
kusza csík maradt.
A töltés púpján araszolva
az alkony elém maszatolta
a konyakszínű eget,
s mint aki önnön
belsejében lépeget,
dermedt volt minden
odakint, mint idebent.
Az állomásról jöttem,
kifosztva, elgyötörten,
elvitte az átkozott vonat
holló hajadból szőtt
ében álmomat.
A töltés szélén
csipkebokrok
csontos ujjain
mint vércseppek
csüngtek a bogyók.
A hó alól kinyúlva
elkapta lábamat
egy kósza gallya,
s én a bokorba estem.
Néztem, ahogy
vérem kiserken,
és nevettem - olyan jó,
ha belső kínból kiszakadva
fáj valami megfogható.