Emlékszem, régen még sírtam,
nehéz, sós könnyeket,
bízva a jövő rejtőző árnyaiban.

Mára szikkadt szemgödrömben,
égőn mar a vak-gyűlölet,
még temérdek ráncok gyűlnek.

Felgyújtottam belső otthonom,
s pusztító tűz martaléka lett lelkem,
ében-fekete hitvány hamu;

melyet felkavar néha még,
a dél felől lágyan feltámadó,
reményt keltő tavaszi szél.

Néha felpróbálom az önámítás
vastag, puha köntösét,
de a kínoktól ez sem véd.

Menekülnék messze magamtól,
felhők fölött Istenre találni...
...megkeresni az új világom,

de a feketeföld nyirkos hátam alatt,
nincs már fény, harap a mély sötét,
s lettem temetett csont-maradék.