Az aluljáró egyhangúan zsivajgó, jövő-menő emberek színtelen, arctalan tömegével volt tele. A szokott hétköznap délutáni hangulatban szinte fel sem tűnt az a fiatalember, aki a metróbejáratnál állt és a karján lévő újságokat tartotta. Csendes volt és szerény. Szegényes ruházata és borostás arca sem tűnt ki a háttér egyhangúságából, sivárságából. Talán a szeme, a könyörgő tekintete volt az, ami engem megfogott.
- Tessék venni az újságjaimból - mondotta csendesen, szinte könyörögve nézve rám. Olyan tekintettel, mint akinek bennem van a túlélésére szóló utolsó reménye-

- Milyen újság ez? - kérdeztem.
- Ebben az van leírva, hogy a mai nincstelenek közül sokan hogyan és miért kerülnek ki az utcára. - mondta halkan. Tekintetét rám vetette.

- Mennyibe kerül a lap? - kérdeztem.
- Ára nincs. - felelte vontatottan, mint akinek már minden mindegy, majd fakó, színtelen hangon folytatta- Amennyit tetszik adni, annyit fogadunk el mi, hajléktalanok az újságért.

Belenéztem a pénztárcába. Őszintén szólva, az enyém is majdnem üres volt. Nem tudtam újságot vásárolni. Elgondolkodtam egy pillanatig. Vajon ez az egyedüli üdvözítő megoldás? Vajon ez az egyedüli helyes út a segítésre? Elköszöntem. Vásárlás nélkül kellett sajnos továbbmennem. A megoldás egészen máshol van, valahol nagyon mélyen ...