Az elmúlás egyike az olyan fogalmaknak, amelyeket az ember az eszével megért, talán meg is tud magyarázni, de a szívével felfogni sohasem tudja igazán. Az elmúlás a legdemokratikusabb dolog, hiszen a mohó szájával felfal minden élőt. Felfalja a gonoszt, felfalja a jóságost, bekebelezi a sértőt és a sértettet, bekapja és lenyeli a kis virágot a réten ugyanúgy, mint a mögötte tekergőző gonosz mérges kígyót, vagy a vadra leselkedő ragadozót éppen úgy, mint annak a prédaállatát. De a lelket az elmúlás eszköze, a halál sem tudja lenyelni. Az belénk kódolva él tovább. Az ősök emlékezete a mi szívünkben, az eleink tulajdonságai a mi sejtjeinkben élnek tovább és akaratlanul is adjuk mindezeket tovább mi magunk az utánunk következőknek kiegészítve a mi saját tulajdonságainkkal, lelkünk termékével, a szellemünkkel. Az élet örök, benne egy-egy emberi, állati élet csak egy rövidebb-hosszabb állomás. Hogy ez alatt az idő alatt, ameddig az élet nagy folyamatában részt veszünk, vagyis ameddig a mi állomásunkon áll az élet vasúti szerelvénye, mi hogyan élünk, mit alkotunk, milyen életszínvonalat alakítunk ki a magunk és az utódaink számára, ez nemcsak a mi kizárólagos felelősségünk és feladatunk, hanem a környezetünké is. Mi is hatunk a környezetünkre, de az is hat miránk. Van, amikor mi magunk vagyunk a gyengébbek és a környezet rossz irányba állítja előttünk a váltót, de van, amikor mi magunk is képesek vagyunk felülemelkedni a környezetünk néha meglévő szellemi sivárságán.! Pláne, hogyha mintegy lámpásként képesek vagyunk másoknak is mutat az egyetlen, igaznak vélt utat. Éppen ezért ér bennünket nagyon nagy kár akkor, hogyha egy-egy ilyen lámpás kihuny, egy-egy ilyen ember megszűnik számunkra létezni. Meghal. De az élet megy tovább. Ő is beépül génjeinkbe, minden jó cselekedetünkbe és így marad velünk és a jövendő nemzedékekkel.Mindaddig, ameddig az élet tart, vagyis örökké.