HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 16

Tagok összesen: 1850

Írás összesen: 47277

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2018-12-05 00:56:22

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: NortonFeltöltés dátuma: 2013-05-29

Az égi barát

Szórt csillagfény ragyogása,
Mohó szívek dobbanása,
Kósza vihar süvöltése,
Ragadozók üvöltése...

Nincs mit félned, ha veled van,
Meleget ad, vadul lobban,
Messze zavar minden átkot,
Ha Tűzisten a jó barátod!


Zó a folyó mentén sétált. Már tegnap óta nem evett semmit, és kezdett rakoncátlankodni a gyomra. Vágyódva figyelte a hullámokat, hátha felbukkan közülük egy könnyelmű halacska.

Az idő kellemes volt, langyos szellő simogatta végig. Jól esett volna egy kis gyümölcs, vagy akár némi édeskés gyökér. Felkapta a fejét. A távolból zúgás hallatszott. Néhány kósza esőcsepp ült meg a karján. Az ég kékje váratlanul elsötétedett - előbb csak finoman, majd egyre erősebben kezdett hullani az eső. Rosszkedve lett ettől. Utálta, ha megázott.

Ahogy a szőrös kézfejére pillantott, rögvest felfigyelt rá, hogy nem is vízcseppek vannak rajta, hanem vér. Egyből eszébe jutott az, ami a törzsével történt nemrég. A vörös folyadék egyre hevesebben zuhogott az égből. Megrettenve iramodott meg: fedél alá kellett bújnia.

Hirtelen lángoszlop emelkedett a magasba egyenest az orra előtt. Tágra nyílt a szeme a rémülettől. Megkerülte az akadályt, ám ekkor szikrák kezdtek zuhogni a felhők közül. A Földisten testén kráterek keletkeztek. Rohanni kezdett, de a szikraeső mindenütt jelen volt. Sár és aljnövényzet robbant a nyakába. Egy tűzember közeledett felé széttárt karokkal. Talán meg akarta ölelni.

Felkiáltott, midőn kinyitotta a szemét: a barlangban volt, hűvös, nyirkos környezetben. Odakintről esőcseppek dobolása hallatszott. Csak álmodta az egészet! Sóhajtott egy mélyet, miközben igyekezett megnyugodni. Fázott kicsit és elgémberedett a teste. Kellemes vízillatot érzett. A szívdobogása alábbhagyott lassan. A sors azonban nem kegyelmezett neki, mert neszt hallott szemből. Szimatolni kezdett és még idegesebb lett. A lándzsája felé nyúlt, de nem érte el. Világító szempár jelent meg a föld közelében. Odavágott egy követ. Csattanás követően szikrák szóródtak szét. A nagymacska morogva húzódott vissza.

Zó szélsebesen pattant talpra, s lándzsát ragadva előregörnyedt. A kardfogú tigris kibújt az árnyékból. Puhán, ruganyosan lépkedett. Szemében vérszomjas mohóság tündökölt. Fiatal állat volt, de attól még veszélyes. A rettegő férfi felordított, hogy csak úgy zengett bele a barlang. A ragadozó olyan hirtelen tűnt el, mintha kísértet lett volna. Ezek a bestiák a leginkább lesből szerettek támadni. Az alacsony, zömök vadász hátrálni kezdett. Sosem ment olyan helyre, ahonnét csak egyfelé lehetett menekülni - ennek most komoly hasznát vette. Hamar kiért a szabadba. Egy kisebb dombon volt, melyen sziklaképződmények sorakoztak összevissza rendben. Leereszkedett a magasból és sietősen indult meg a nagy folyam irányába.

Egyre távolabb ért a barlangtól, tekintete fürkészőn leste a környéket. Elszórt fák, bokrok mindenfelé. Az eső hevesen csattogott, felverte a sarat. Összeázott, de most nem törődött vele. Meg kellett találnia a társait. Arra számított, hogy a folyó közelében találkozik velük... legalábbis azokkal, akik túlélték az összecsapást. Jó pár napja már, hogy a hosszú fejűek rajtuk ütöttek és szétkergették őket. Órákon át üldözték, de sikerült végül kereket oldania. Talán nem ő az egyedüli túlélő, s ha vannak mások is, akkor valószínűleg a folyóhoz mennek, ahol találkozhat velük.

Neszt hallott a háta mögül. Rémülten pördült meg. Előre szegezte a lándzsáját, ám a bestia átugrott felette. A kitartó ragadozó könnyedén verte le a lábáról - hatalmasra tátott szájat látott és iszonyú bűz áramlott a képébe. Felsikoltott félelmében, ám ekkor villám csapott le az égből, valósággal kettévágva egy közelben álló fát. A nagy fogú leugrott róla és eltűnt a bokrok között. Pár pillanat elteltével iszonyú mennydörgés reszkettette meg a levegőt - szinte szétszakadt az égbolt.

Összehúzta magát és nyüszíteni kezdett. Eltartott egy ideig, amíg helyreállt a szívműködése. Akkor aztán feltápászkodott, majd kézbe vette fegyverét. A testét vizsgálgatta. Néhány kisebb zúzódással megúszta a találkozást. Az eső egyre hevesebben zuhogott. Körbenézett, de az egybefüggő vízoszlopon kívül jóformán semmit se látott. Átmenetileg biztonságban érezhette magát. Most majdnem elkapta a nagy fogú, de a Tűzisten segített rajta. Ekkor eszébe jutott az álma... aztán az a szikrázó kő. Látott már máskor is ilyet: amikor pattintani próbált egy hasonló darabot, az is szikrázott! Vajon mi lehet ennek az oka? Talán a Tűzisten benne lakik azokban a furcsa kavicsokban? Eddig úgy tudta, hogy az égben lakik, csakúgy, mint a Vízisten, hiszen onnan csap le mindkettő. De mi van, ha a Tűzistent foglyul ejtette az a kő? Akkor azért álmodott vele, mert a földöntúli lény a segítségét kéri: azt szeretné, hogy kiszabadítsa csapdájából. Ez nagyon valószínű volt!

A környéket kémlelve, elgondolkodva indult meg. A körülmények ellenére kezdett lecsillapodni. Az állatok félnek a vihartól, és a hosszú fejűek is elbújnak ilyenkor. A csodálatos események örömmel töltötték el a szívét. Először fordult elő vele, hogy egy isten a segítségét kérte. De ő csak egy ember, és a tűz nagyon veszélyes. Épp úgy, mint a víz. Ám víz nélkül mi oltaná a szomjat? A tűz viszont gonosz, mindenki rettegi! Ő vajon mit adhat? A válasz egyértelmű volt: hiszen éppen most mentette meg az életét! Visszanézett a villámsújtott fára. Az esőcseppek hamar kioltották a lángokat. A Vízisten erősebb, mint a Tűzisten, ezt máskor is tapasztalta már.

Megtorpant és felnézett az égre. Valami egészen rendkívüli gondolat fészkelte be magát az agyába. Vissza kellett mennie a barlanghoz! A nagy fogú elmenekült, így talán van esélye. Futni kezdett a dombok irányába, s viszonylag hamar elérte célját. Óvatosan ment be a félelmetes helyre. Várnia kellett, amíg a szeme hozzászokik a sötétséghez. Csak a saját ziháló lélegzetét hallotta. Tapogatni kezdte a földet, végül nagy nehezen meglelt néhány követ. Felkapta őket és kisietett a szabadba. Nem szívesen találkozott volna a tigrissel, mert már nagyon elege volt az életveszélyből. Megszaporázta lépteit és a folyam felé vette az irányt.

Pár nap múlva oda is ért. Útközben nem igazán történt vele semmi említésre méltó dolog. Gyökereket, magvakat, bogarakat evett, és kitartóan gyalogolt. Amikor elért végre a vízhez, rögvest hozzálátott a varázslathoz, ami régóta foglalkoztatta a fantáziáját. Gallyakat, leveleket hordott a folyó mellé, s mikor elkészült vele, megragadta a két kovakövet és összeütötte őket. Szikra pattant a levegőbe, ő pedig rémülten ugrott hátra. A Tűzisten majdnem kiszabadult! Meg kellett próbálnia még egyszer. Legyőzte az óvatosságát, és újra összecsapta a varázsköveket. Aztán többször próbálkozott hosszú időn keresztül, végül a gallyak lángra kaptak!

Ettől úgy megijedt, hogy belemászott a folyóba, és vizet fröcskölt az alig feltámadó parázsra. Szinte még a haja is égnek állt a rémülettől. Hosszú percek teltek el, mire megnyugodott, ám akkor újra próbálkozott. A szikra rendre kipattant, ezúttal viszont nem kaptak lángra a gallyak. Nem értette miért, aztán nagy nehezen rájött, hogy azért, mert vizesek. A Vízisten uralta őket! Száraz leveleket gyűjtött, és folytatta a varázslatot. Est leszálltig még négyszer tudta kiszabadítani a Tűzistent, de mindannyiszor el is oltotta. Annyira belemerült a tevékenységébe, hogy még az éhségéről is elfeledkezett.

Másnap elgémberedve ébredt fel. Megint furcsa álmai voltak. Néhány keserédes bogyóval megnyugtatta a gyomrát, és rögvest nekilátott a varázslatnak. Emberekkel sajnos nem találkozott, de mást sem csinált egészen sötétedésig, mint a Tűzistennel "ismerkedett".

Az elkövetkezendő napok érdekesen teltek. A rengeteg gyakorlat meghozta a gyümölcsét - tökéletesen kiismerte "új barátja" tulajdonságait. Tudta már, hogy csak a száraz növényzetet szereti, és ha nem táplálja rendszeresen, akkor kialszik. Az állatok féltek tőle, csípős, kellemetlen füstje volt, ám a közelében nem fázott. Ha pedig kövekkel rakta körbe, akkor az útját tudta állni - ezzel a varázslattal uralmat lehetett gyakorolni felette! Ha viszont belenyúlt, még ha csak egy pillanatra is, akkor rögvest a kezébe mart. Talán azt akarta, hogy kiengedje a fogságából... azt viszont nem tehette! Látta már tombolni őt, és tudta, mennyire veszélyes.

Az égi barátjával való ismerkedés szinte minden energiáját felemésztette, a könnyű ételek pedig meglehetősen szegényesek voltak. Pár nap múltán úgy döntött, hogy elindul a folyómentén, hátha találkozik valakivel a törzsből. Útra kelt és kényelmesen sétált hosszú órákon keresztül. Az óvatosságról természetesen egy pillanatra sem feledkezett meg.

Ahogy ruganyosan bandukolt, egyszer csak agresszív morgás és kétségbeesett bőgés ütötte meg a fülét. Tüstént összehúzta magát, miközben fedezéket keresett a szemével. A csörtetésből ítélve valami nagytestű állat közeledett felé. Alig bújt el egy vastag fatörzs mögé, amikor egy bivaly vánszorgott ki a sűrűből. Hevesen fújtatott és csurom vér volt a teste. Zó látott már ilyet. Tudta, hogy a nagy fogú harapta meg. A félelmetes ragadozó általában a hatalmas erejével gyűrte földre az áldozatait, majd jókora agyarait belemélyesztette a testükbe egy érzékeny helyen, aztán megvárta, amíg elvéreznek. Hatalmas állatokat tudott ily módon elejteni, de nem vetette meg azért a kisebb zsákmányt sem. Némely szívósabb áldozata még halálos sebbel is képes volt továbbmenekülni, persze teljesen feleslegesen.

A bivaly a tűrőképességének vége felé járt. Valóságos vérpocsolya gyűlt össze alatta. Megmaradt erejével a vízhez tántorgott, talán inni akart belőle... aztán összerogyott és nem mozdult többé. Utolsó lehelete kósza fuvallatként hagyta el a tüdejét. Nem sokra rá megjelent a nagymacska is. Fürkészően nézett körül, majd nekilátott a falatozásnak.

Zó szájában összefutott a nyál, de mozdulni se mert. Megvárta, míg ősellensége teleeszi magát, miközben remélte, hogy marad neki is a zsákmányból. Reményei azonban hamar szertefoszlottak, mivel a ragadozónak esze ágában sem volt továbbállni onnan. Miért is tette volna? Volt víz, volt hús... mi kellene még? Leheveredett a földre és nyújtózott egy nagyot.

A vadász elvesztette a türelmét. Hatalmasat ordított, mire a tigris felpattant és a bokrok közé szaladt. A férfi a bivalyhoz sétált. A nagy fogú jóllakott, ezért talán nem akart harcolni. De biztos, ami biztos, tüzet rakott a préda közelében, és csak aztán vágott belőle a lándzsája élével.

Leült a földre és falni kezdett. Szőrös arca csurom vér lett. Már nagyon kellett neki az étel. A Tűzisten hangosan pattogott mellette. Talán ő is kért a zsákmányból. Ami azt illeti megérdemelte. Levágott egy darabot és a lángok közé dobta. A füst még feketébb lett - valósággal marni kezdte a torkát. Egy faág segítségével kipiszkálta inkább a húst, aztán eloltotta és kíváncsian szaglászni kezdte. Beleharapott, de rögvest ki is köpte. Forró volt és furcsa lett az íze. A barátja tehát megváltoztatta az étel ízét! De vajon miért?

Felszúrt egy másik darabot a lándzsára, majd a lángok fölé tartotta. Kissé megégett, de egy idő után újfent bele tudott harapni. Eleinte fura volt, aztán rájött, hogy egész finom lett. A Tűzisten talán így kedveskedik neki. Ezek szerint szereti őt! Elégedetten mosolyodott el. Az égi barátja rengeteg jót tett már neki. Megvédte a nagy fogútól, távol tartotta a dögevőket, megóvta a hidegtől és jóízűvé varázsolta az ételét.

Zó immár biztosra vette, hogy semmi baj nem érheti többé. Ő egy hatalmas varázsló lett! Nem árthat neki a nagy fogú, nem árthat a barlangi medve, de talán még a hosszú fejűek sem! Ha pedig megtalálja a társait, mindenki látni fogja, hogy mire képes. Majd őket is megtanítja, hogyan kell tüzet gyújtani, és akkor mindenkit legyőznek!

- Nem félek már semmitől! - ordította bele a szélbe. - Mert én vagyok a legnagyobb sámán!




Vége

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2012-12-08
Összes értékelés:
249
Időpont: 2013-08-14 12:53:13

Köszönöm kedves Kedves.
Szenior tag
Kedves
Regisztrált:
2007-06-22
Összes értékelés:
884
Időpont: 2013-08-14 10:01:05

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Ngyon jóóóóóóóóóóóóóóóóó!!!!

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Talált vers című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) lélegzetkő című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel Talált vers címmel a várólistára

Pecás alkotást töltött fel Egy adventi kórushangversenyen címmel a várólistára

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Gyámoltalanok című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Gyámoltalanok című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

ermi-enigma alkotást töltött fel SZERELEM, SZERELEM, ÁTKOZOTT GYÖTRELEM címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)