Belecsókolt a nyakamba a hűvös esti Szél
Átkarolta a derekam, suttogott
Fogta a kezem, húzott, vont
A vad, mégis szelíd ismeretlen felé

Megnyitotta nekem a fényességes sötétet
Százezer rózsáját a tejutaknak
(Ó, azt ember még sosem kutatta)
A gonosz hideg ellen ő volt a vértem

Majd a szívemhez ért, és azt is kitárta
Belenézett a sötét fényességbe
Melyben lüktetett, dobogott egy élet
S minden vérvörös könnye a boldogságot kívánta

Bezárta a szívem és a vállára kapott
Átfújt rajtam, édes táncba vitt
S én engedtem, egész a lelkemig
A rabja lettem, saját énemre csapva lakatot

Csak vitt, ölelt és mindent megadott
Tudást, vágyat, időtlenséget
S mikor úgy éreztem, egy vagyok véle
Elillant a Szél és a porba visszadobott