Oh, ti szentséggel telt, gyermeki szemek! Váltsatok meg engem!
Csak nézni akarom, hogy törik meg a fény, mikor játszik velem
Az ártatlanságnál is valahogy többé avatott kavargó homálya
Melyben dacoló lelkem a felülmúlhatatlant egyre feltalálja.
Ha bárhol a kietlen életek terén egyszer szembejön velem
Legyen akár Urad hírnöke, a lelkek koldusában meglelem
Azt az ámulathoz hasonló bolond érzetet, mely felgyújt
Míg ha láthatatlan mélységekbe, sötétség színébe is bújt.
Rám talál és szívemre üt: Verj!, menj büszke, hitetlen halott
Csodáért epedsz, őrülten kergeted - de tudod, meg nem kapod
Soha nem lesz már feltámadás, amely neked emberi kérget adna
Sem olyan esetlen nyugalom vénségedre, amely békén hagyna
És te nem kérnéd számon minden lélegzetét, csak sűrű könnyeit
Csalnád a tudatlanságban ősivé érett arcra, elmélyítenéd völgyeit.
De nem, téged váltsanak meg holmi szépséges szemek, hitek?
Az elrontott és megdicsőült termékei fajodnak, már mire vittek
Mintha egy változatlan hálóban kikötöttek volna, letűnt szirtek
És elsüllyedt vagy partot ért hajók, mártírok és ugyanazon vétkek
Szegélyezték utad, csillagokat kergető, mélyen lélegző vándor
Szónokolsz fényről, lángról majd tagadod, hogy voltál kántor.
Oh, ti naiv, kedvel telt örök szemek! Kísértsetek tovább engem!
Míg van őrültség, lázadás benne,, míg élek!, még azt szeretem
Aki megöl engem, és erőt ad harcban megkeményedett kezembe
Míg tudom, nincs az a hűséges szolga, kit elvonhat a helyembe!

Oh, szikrázó-csodaváró szemek, úttalan keresők vezérlő hajnala
Lelkesítsetek engem, sebezzétek arcom; és betelik szívem óhaja!