Én mindig, mindenen felidegesítem magam. Napjában legalább ötször történik valami, amin összeborzongok, nem is hiszem el, és üvölteni tudnék az idegességtől. De most végre történt valami, amitől melegség önti el a szívemet.
Egy szervezet ajándékokat gyűjtött azoknak a gyerekeknek, akiknek nem jut semmi a fa alá. Természetesen addig rohangáltam, még az utolsó napon érkeztem oda, ahol az ajándékokat le lehetett adni. Már osztották is őket, de reménykedtem, hogy a pici plüssmaci még lehet valakinek az ajándéka.
Egy középkorú nő ácsorgott szöszke kislányával a pult előtt. Mellettük álltam, hogy beadjam a barna mackót. A kislány rámnézett, majd a macira, végül az édesanyjára. Majd a maci, anyukája, aztán megakadt a szeme a macin. Semmi különös nem volt benne. Gyermekkorom egy régi játéka, ami szinte már csak a helyet foglalta otthon.
Mosolyogtam, és megkérdeztem a kislánytól, szeretné-e. Nem válaszolt, csak nézett a nagy szemeivel. Majd kinyújtotta a karját, és elvette. Azok a csillogó szemek! Mint megtudtam később, ajándékokra vártak, mert ennek a kedves kislánynak még négy testvére van, és nekik nincs ajándék karácsonykor.
Boldogsággal mentem ki a helyiségből. No nem azért, mert adtam valamit. Azért, mert a leányzón látszott a boldogság. És szerintem, erről szól ez az ünnep. A boldogságról, szeretetről, békéről...

Ezúton szeretnék minden Napvilág tagnak és családjának Boldog, Békés Ünnepeket kívánni!