HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51390

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: C.J.KFeltöltés dátuma: 2013-07-08

Lycanthropy - Édes Fertő ~ 2. fejezet

2.

Dél-Korea; Goesong környéke, Az elhagyatott Nemzeti Park

A régi rezervátum csak egy dzsungelnak nézett ki, ahogy az idő múlásával egyre elhagyatottabbá vált, s a természet visszavette az épületek és vaskerítések felett az irányítást. Aki nem járt ide hosszabb ideig könnyen eltévedhetett a zölddel benőtt épületek és növények alkotta labirintusokban. Nem volt erre senki. Sem ember, sem állat. Rajta, és az idegenen kívül persze.
Három napja, pont telihold idején talált rá Chucheontól nem messze az erdő mélyében. A férfi súlyosan megsérült a vállán. Likantróp okozta seb tátongott rajta és a vér pedig egyre csak dőlt ki belőle. Ott akarta hagyni. Elfutni olyan messzire, ahol már nem érezte volna a vérének édeskés, s egyben gyönyörködtető illatát, de nem bírt neki ellenállni.
Régről ismert önuralma valahol a béka segge alatt volt, és jó ideig ott is fog maradni. Az utóbbi hetek nagyon kemények voltak a számára, és azt is tudta, hogy nem lett volna szabad az idegent magával hozni. Főleg, hogy rohamosan romlik az állapota. Haldoklott.
Ott ült a régi Nemzeti Park viskójának a hideg kövén, ahol a borostyán szinte függönyként lógott a mennyezetről, és mindenhonnan, ahova csak benőtte magát. Közben nézte magát a betört tükör képében. Különös módon, a növény csak körül nőtte a falon még éppen kapaszkodó tükröt, és nem temette maga alá. Mintha a sors csak így akarna még egyszer beletaposni a lelkébe, hogy minden egyes nap láthassa, hogy egyre csak gyengül.
Arca be volt esve, bőrének színe szinte már a porcelán szürkén is túltett. Egy merő csontváz volt az egész teste. Azon is csodálkozott, hogy ilyen állapotban, ide tudta cipelni azt az idegent, aki nála kétszer nagyobb és nehezebb volt. Talán háromszor is. Amikor a saját szemébe nézett, az olyan volt, mintha meghalna. Belemerült az íriszeinek feketeségébe, és tudta, hogy nincsen sok már hátra. Fekete pupillája, szinte már teljesen benőtte a szemének fehérjét, és a helyett, hogy elfogta volna a pánik, inkább megnyugvásra lelt, ahogy azon gondolkozott vajon hány napja van még hátra?
Az idő vészesen fogyott, és az utóbbi hetek csak egyre teltek. Monotonná váltak ahogy napokig ki se mozdult innen, és egyre csak fogyott az ereje. De nem bánta hiszen minden porcikájával vágyta a halált mert az a fájdalom, hogy a Királya és a fia már nem lehetnek vele, teljesen felemésztette. Szavakkal el sem mondható volt az a fájdalom, ami ott lapult a szívében, és a nap minden órájában, percében, és másodpercében jelen volt az életében.
A hiányuk elviselhetetlen volt, és ha még ez nem volt elég, hát ott voltak a rémálmai. De bíztató volt a tudat, hogy ritkán aludt, mégis minden egyes alkalomkor ugyan azt élte át, amikor a párja, és a fia benn égtek a lakosztályukban. Tudta, hogy most is aludnia kéne ahelyett, hogy ül és bámulja meredten saját magát ezer darabokra törve a tükörben, de nem akarta még egyszer átélni az egészet. Persze elkerülhetetlen volt, hogy ne aludjon, hiszen hiába akart fent lenni ha már ilyen gyenge volt és labilis.
Az utóbbi hetekben a jaguárja egyre türelmetlenebb lett, és persze ugyanúgy gyengült, ahogy ő is. Hiszen egymáshoz tartoztak. Egyek voltak a születésükkor, s egyek lesznek akkor is, amikor véget érnek majd a szenvedtetései. Persze megnehezítette a dolgát. Nem adta olyan könnyen magát, a fenevadja, ahogy ő sem. Kínozták egymást. Jaguárja telihold idején volt a legerősebb, és akkor tudja a legjobban az irányítása alá vonni, ha ereje teljében van. Főleg vadászat idején, de eddig tartotta magát. Minden egyes holdtöltekor nem adott eleget szörnyének kérésére, és inkább bezárta magát, s addig éhezett míg végül a szörnye is legyengült olyannyira, hogy már képtelen volt dorombolni a fülébe, csábítva ezzel az átváltozásra és a vadászatra.
Lelki szemei előtt látta a sovány jaguárt, ahogy ott fekszik valahol a sötétben és korgó gyomorral várja a halált, ahogyan ő is várta. Ez volt a célja. Kiéheztetni, és elnyomni a likantrópját, hogy lassú de biztos halállal érjen véget a szenvedése. Gondolt ugyan az öngyilkosságra is, de ez egy likantrópnak aligha sikerülhetett. Hiába akasztotta volna fel magát ha a jaguárja könnyedén megakadályozza, hogy megfojtsa magát, és az ereinek felvágásának a gondolata is rossz ötletnek tűnt. A sebei két másodperc alatt begyógyulnának, bár most lehet, hogy hosszabb idejébe telne, hogy regenerálódjon, mivel le volt gyengülve, de akkor sem vérzett volna ki teljesen. Ez a halálmód, ugyan lassú és gyötrelmes volt, de holt biztos. Szó szerint, és alig várta a percet, hogy végre véget érjen az egész.
Sírni már régen nem sírt. Fájdalma oly hatalmas volt, hogy a könnyei sem fejezték volna ki azt. Belül őrlődött és kínozta szeretteinek hiánya minden egyes percben. Hiányzott az öccse is, de már nagyon régen nem látta. Tudta azonban, hogy kutakodik utána hisz számtalan búvóhelye volt, és eddig mindegyiknél érezte öccsének illatát, mikor visszatért a rejtekhelyére, de mindig tovább ált, hogy elkerüljék egymást. Jaguárja nagyon kiszámíthatatlan volt már akkor is, és nem tudta, hogy mi történhetne, ha találkozna egy volt falkataggal. Mi több, az öccsével, kivel a vére egyezik, és tudta, hogy a jaguárja boldogan vetette volna a karjaiba magát ha tudta, hogy megmenekülhet a testi kontaktus által.
Egy likantrópnak mindig is a falkája, volt a legfontosabb és királyi vére megkövetelte, hogy mindig is közeli kapcsolata legyen a falkájához. Nagy baj idején egy helyen, s egy kupacban aludt, s imádkozott az egész falka. Ha valaki súlyos beteg volt, vagy megsérült, egymás mellé feküdve segítették a gyógyulását, és ezek a dolgok mindig csak egyre szorosabbá tették a kapcsolataikat egymással. Ettől a közösségi szellemtől voltak igazán falka, neki pedig az volt a dolga, hogy vezesse őket, de a fájdalom, ami azután lett úrrá rajta, hogy meghalt a lelki társa, és a gyermeke, aki a kettejük szerelmének, s örök hűségének gyümölcséből született, képtelenné tette azt, hogy továbbra is a falkával, s a bunkerban maradjon. Hiszen minden rájuk emlékeztette. Inkább elmenekült, minél messzebb, hogy senki se tudja megtalálni, s íj módon vethessen véget az életének.
Egy autó hangját hallotta meg, pár kiló méterre attól az ösvénytől amin minden egyes alkalomkor használt, amikor kimozdult és visszatért ide ebbe az üres szobába. Vére felpezsdült és máris tudta, hogy kik a betolakodók. Az öccse. Biztosan, hisz a vére reagált rá. Jaguárja a sötétben feküdve felkapta a fejét, és fáradtan, s gyengén mozgolódni kezdett. Találkozni akart vele. Boram viszont nem. Felpattant és ösztöneit elnyomva megindult az ellenkező irányba, hogy elmenekülhessen de még a küszöbön megtorpant. A nap élesen sütött a szemébe. Fájtak a szemei, s arca elé tartotta a kezét, hogy ne süssön közvetlenül bele a nap.
Mit csináljon az idegennel?
Visszanézett, és a sarokban még mindig ott feküdt a férfi, eszméletlenül. Helyes arcára még mély álmában is kiült a fájdalom, amit a vállán tátongó seb miatt érzett. Ugyan gyógyulni kezdett már, s elég gyorsan ahhoz, hogy tudja, nem egy átlagos sérülésről van szó, hanem egy likantróp támadásról. Ezért hozta ide, hogy megtudja kicsoda és mi történt vele. Még ájultában is szorongatott egy laptopot a kezében és fontosnak gondolta a számára így azt is magával hozta. Ott hevert mellette de most, hogy az öccse megint a nyomában van nem tudta mit tegyen. Nem lesz ideje, hogy kikérdezze a férfit. Túl kockázatos lenne a találkozás az öccsével. Ha nem lenne képes visszatartani a fenevadját, és reagál rájuk, akkor nem fogja tudni visszafogni. A jaguárjában lehet volt még annyi erő, hogy uralkodjon felette, neki viszont már nem. Érezte minden porcikájában, hogy túlságosan gyenge ahhoz, hogy ellenálljon annak ha az öccse hazahívja. Márpedig az kizárt dolog, hogy elölről kelljen kezdenie ezt az egészet.
Tekintetét elfordítva az idegenről, kilépett a szabadba. Az erő illata felkúszott az orrába, de ezen kívül mást is érzett. Kevint, Jessyt, a párját és még valakit. Egy domináns likantrópot aki nem vér jaguár volt. Nem ez túl sok. Vészesen haladtak arra felé amerre ő volt. Tudta, ahogy ő is érzi őket, ez fordítva is nagyon igaz. Főleg, ha a domináns hím az, akire gondol. Emlékezetében még élesen élt az erős pézsma illat amit régen is árasztott magáról, s köztudott volt, hogy a legjobb kereső volt az összes likantróp közül.
Ez baj. Nagy baj. Azonnal el kellett húznia a csíkot. Futni kezdett. Olyan gyorsan, hogy a mellette elsuhanó fák és bokrok csak zöld foltoknak tűntek. Tudta, ha átalakulna sokkal gyorsabb is lehetne, de az azt jelentené, hogy fel kell adnia a halálát, vagy csak még hosszabbá tenné vele a folyamatot. Ha szabadjára ereszti a jaguárját, megerősödik attól, hogy uralkodik felette és ez még jó pár hónapig életben tartaná, azt pedig nagyon nem akarta.
A domináns illat azonban egyre csak erősödött. Bevette magát az erdő igazán sűrűbb részébe és úgy futott ahogyan csak tudott. Teste gyenge volt, és nem tudott száz százalékon teljesíteni. Lassabban haladt, mint gondolta. Igazából azt se tudta merre megy csak azt, hogy előre. Mindig csak előre, és minél messzebb. Azonban a véroroszlánok sokkal nagyobbak, és sokkal nagyobb távot képesek megtenni, még az életerős jaguároknál is. Dylan Palmer pedig nem volt besorolható a lassú, és nyomorék kategóriába.
Egy fáról ugrott le miközben pontosan előtte ért földet. Boram hangosan fújtatott rá, és kezeit széttárva felvéve a védekező pózt előre hajolva mordult rá, s kezdett el hátrálni.
- Hello, cicám! - köszöntötte mikor kiegyenesedve fölé magasodott. Hangjában nem a régről ismert gúny, hanem a komolyság csendült. Boram válasza erre csak egy hangos mordulás volt jelezve számára, hogy ne jöjjön közelebb, de ki gondolta volna, hogy a férfit ez nem érdekli. Egyre közelebb ment hozzá. - Rég láttalak. Mondhatom... - nézett végig rajta, borostyán szemeivel valahol a mélyén ott lapult a hatalmas oroszlánja. Boramnak felállt a szőr a hátán, és a karján tőle. A pánik kezdett eluralkodni rajta. - nagyon szarul nézel ki.
- Boram! - jött a háta mögül a kiáltás, s Kevin jelent meg lassú óvatos léptekkel közelítve felé. Fél szemmel maga mögé fújtatott neki is jelezve, tartsa meg a tisztes távolságot. Dylannal ellentétben, Kevin szót fogadott. - Nem akarunk bajt. Nyugodj meg. - hangjában ott remegett az idegesség, jaguárja pedig csalogatni kezdte. Metafizikai síkon éreztette vele a szörnye mennyire hiányzott neki, az övé meg alig várta, hogy hozzá dörgölőzhessen. Teljes testében remegni kezdett, a pánik vasmarokkal szorongatta a torkát, jaguárja pedig már ott feszült a bőre alatt ugrásra készet.
- Gyere bébi. Hazaviszünk. - közölte Dylan hangjában sötéten hangzó komolysággal.
- Miért csináljátok ezt velem? - köpte a szavakat Boram. Érezte, ahogy a körmei és a metszőfogai megnyúlnak. Kicsúszik az időből. El kellett tűnnie innen, de sürgősen.
- Szükségünk van rád. - szólt Kevin lágy hangon. Még így is csalogatta. Egyetlen kis görcsbe ált a gyomra. - A falkának. Nekem. Mindenkinek. - lépett felé egyet, mire Boram megpördült, és felé bődült egy üvöltéssel.
- Rohadtul maradj ott, ahol vagy! - agyara belevájt az ajkába. Érezte, ahogy kiserken a vére, majd ösztönösen lenyalta. Vérének íze kiélesítette vadász érzékeit. Vörösben kezdett el mindent maga körül látni.
A büdös picsába!
- Boram... - kezdett bele megint az öccse, és energiahullámot küldött felé minden egyes szavával.
- Fejezd ezt be! - prüszkölte.
- Szörnyű körülmények között él a falka. Nagy dolog van készülőben, és ha most nem jössz haza mindenki odaveszik.
- Nem érdekel a falka! - hazudott könyörtelenül a szeme közé, s közben minden érzékével érezte Dylan erejét a háta mögött. Tudta, hogy ugrásra kész, hogy elkapja. Cselekednie kell. Gyorsan.
- Még magadnak is hazudsz! Érzem a jaguárod. Alig várja, hogy velünk lehessen. Velem. A falkával. Veled ellentétben, ő élni akar, Boram!
- Ő, én vagyok! Ha én meghalok, ő is velem veszik.
- Halálra ítéled az egész falkát, hát nem látod? - egy pillanatra jobban megnézte az öccsét. Fekete haja megkopott, zöld szemeiben a csillogás már halvány volt, teste pedig meggyötört, és vékony. Valóban meghalnának ők is, ha véget érne a saját élete? Sosem hallott ilyenről.
Gyermeteg arca mögött komoly férfi lakozott a külső ellenére is. Kevin nem volt már gyerek a huszonhárom életévével a háta mögött. Királyi vére lehetővé tenné, hogy átvegye a falka irányítását, ha ő már meghalt volna, de a baj az volt, hogy nem volt alfa típus. Soha nem tudná vezetni a falkát. Nem irányító és vezető jellem. Úgy látszik, ha ő meghal vele veszik az egész falka.
Megrázta a fejét, hogy észhez térjen.
- Ha te meghalsz, nekünk is annyi. Önző módon, képes lennél magaddal vinni a halálba az egész falkát? Lelkiismeret-furdalás nélkül? - vette a szemére, és látta a megrökönyödést a tekintetében.
- Mivel lenne jobb, ha ott lennék veletek? Azt hiszed, ha most visszaviszel, akkor nem kezdem előröl az egészet? Hát nem érted? - hadarta rámeredve. - Nem érzed a fájdalmam?
- De pontosan érzem, és mindenki az egész falkában. - kiáltott rá. - Azt hiszed nekünk nem fáj? Nem fáj a vezetőnk elvesztése? Hogy nem érez veled a falka a gyermeked elvesztése miatt? Mi egyek vagyunk. Nagy bánat idején együtt imádkozunk, holdtöltekor együtt vadászunk, és összetartunk. Elfelejtetted hát az esküt?
- Elég... - egyenesedett ki miközben suttogta, majd elrugaszkodva felugrott a fölöttük lévő fára, mielőtt Dylan hátulról elkapta volna.
- Francba! - prüszkölte a férfi mély hangon, és utána vetette magát.
A földön lévő fogócska után most Boram volt az aki előnyt élvezett. Gyorsabban mozgott az ágak között, egyik fáról a másikra, mint a férfi a hatalmas testével. Ugyan arra indult vissza gondolkodás nélkül, amerről elindult. Vissza a viskó felé. Egy valamit azonban elfelejtett. Ugyanis Kevinék hárman jöttek érte, és mikor leugrott a fáról a ház előtt Jessyvel találta szembe magát.
A törékeny lány, nagyon vékony volt. Gyönyörű világos barna haja most szárazon és töredezetten omlott a hátára. Karba tett kézzel állt előtte, és megvetően nézett rá. Ő volt az a lány, akit soha nem lett volna képes bántani, és ezt Jessy is jól tudta. Régen legjobb barátok voltak, most pedig úgy néztek egymásra, mint két ellenség.
Elállta az útját az ajtónál így nem tudott bemenni.
- Nem akarnál végre hazajönni? - a lány hangja halkan szólt. Egyszerre volt megvető és szemrehányó. - Nem tiszteled a falkát. A saját falkádat. Önzően a lelkünkbe tiporsz azzal, hogy nem törődsz velünk. - vetette a szemére.
- Jessy.... - kezdett bele de nem hagyta szóhoz jutni.
- Semmibe veszed az együttérzésünket és a mi fájdalmunkat. Csak magaddal törődsz. Meg akarsz halni. Utána? Belegondoltál abba valaha egy percre is, hogy mit művelsz velünk ezzel? Halálra ítéled a saját néped, mert te gyászolsz. Mi is gyászolunk, de összetartunk. Melletted vagyunk. Veled....
- Elég legyen! - ordított rá már a fenevadja hangjával, szemei szikrákat szórtak rá, és zihálni kezdett. Jaguárja nem sokáig fog már a bőre alatt maradni.
- Ne tedd ezt, Boram. - Dylan, és Kevin egymás után értek földet a háta mögött. Körbe vették. - Gyere haza.
- Szükségünk van rád. - szólt Kevin halkan közvetlenül a háta mögül.
- Minden rendben lesz, cicám. - jött Dylan mély hangja valahol Kevin mellől.
Agyát túl gyorsan, és rohamosan rohanták meg a gondolatok. Érezni kezdte a falka szenvedését, a segélykérő imákat, hallotta a fejében és a jajgatásukat. Visszaemlékezett a temetési szertartásra amit csak a távolból nézett siratva családját, s a fájdalomra ami hónapokkal beleköltözött a lelkébe és azóta is kínozta.
Sok volt ez. Túl sok.
Fülére téve kezeit fejét kezdte rázni miközben üvöltött mint egy őrült, és a fenevadja csak erre a pillanatra várt, hogy teljesen az irányítása alá vehesse ezekben a gyenge pillanatokban.
Elveszett.

~*~

Dom őrületes fájdalomra, és ordításra ébredt. Azt se tudta hol van, és hogy milyen nap van. Csak azt, hogy komoly dolgok közepébe csöppent amit éppen a háta közepére kívánt. Kínkeservesen felkelt a padlóról, ahol eddig feküdt, és látta, hogy mellette hever a laptop is amit az apja adott neki. Magához ragadta, és körül nézett.
Egy nagyon régi elhagyatott helyen lehetett mert mindent benőtt a növényzet. Az árván maradt széket, a falakat, a padlót, kivéve csak a falon lévő tükröt, ami több darabra volt betörve. Lepillantott a vállára, és a seb ami nem rég még ott tátongott a vállán, már félig meg volt gyógyulva. A francba. Csak nem?
Aggodalmát csak még jobban fokozta a kintről jövő hatalmas üvöltés. Nem emberi volt, és mikor a nyitott ajtóhoz lépett egy fiatal lányt pillantott meg először aki megpördülve fújtatott rá.
- Ez meg ki a... - szólt messzebbről egy mély hang, és még két férfit látott meg hátul előttük meg egy nőt aki nagyon rosszul nézett ki.
- Ez nagyon nem jó! - mondta a fiatalabb férfi egyenesen ránézve, majd a földön vergődő nőre pillantott, s szemöldökét összehúzva gondolkozni kezdett.
A másik pedig egy pillanat alatt előtte termett, és farkas szemet nézett vele. Azok a borostyánszemek egészen a lelkéig hatoltak, és máris érezte rajta a dominanciát amit képviselt. Mégsem ijedt meg tőle.
- Ki vagy? - prüszkölte oda neki. - Mit keresel itt?
- Fogalmam sincs. Most ébredtem fel. Nem rég megsebesültem, és... - újabb hatalmas üvöltés mire a nagydarab hátrapillantott a válla felett.
- Most szépen velem jössz barátom. - ragadta meg a felkarját.
- Megy veled a halál! - jelentette ki azonnal, és kirántotta a kezét az övéből a laptopot pedig a földre ejtette. - Fene...
- Dylan, vidd már innen! - kiáltott rá a fiatal lány.
- Hallottad.
- Nincs semmi baja a fülemnek, de addig el nem megyek innen, amíg nem mondjátok el mi a fene történik, és hogy mi a francot keresek itt! - állt ellen neki.
- Ha szép szóval nem megy. - húzta vigyorra a száját, majd egy gyors mozdulattal fogta magát, és hosszú karmos ujjaival beletúrt szépen a még félig nyílt sebébe. Dom felüvöltött a fájdalomtól. Lábai megrogytak, miközben megragadta a nagydarab kezét, hogy eltolja magától, de az túl erős volt.
- A fenébe! Dylan! - jött a kiáltás a hátuk mögül, s mire feleszméltek egy hatalmas jaguár termett előttük. Éjfekete szemeit rajtuk legeltette. Egyikükről a másikra, majd a pofáját kezdte nyalogatni. A hústorony csak vigyorgott a jaguárra, de Dom-nak eszébe se jutott, hogy jót nevessen ezen. Riadtan bámulta az állatot előbbi fájdalma pedig már sehol sem volt.
- Úgy látszik valaki megéhezett. - nézett rá a behemót állat aki még mindig a sebében mártogatta az ujjait, Dom pedig hitetlenül nézett rá, majd vissza az állatra, akinek a tekintete az övébe fúródott, majd a sebét kezdte el bámulni, s még egyszer körbe nyalta a száját. Látta, ahogy az állat orrlyukai kitágulnak mikor szimatolni kezdett felé. Tudta, hogy a vére szagát érzi, és valószínűleg nagyon ínycsiklandozónak tűnhet a számára.
Azonban rohadtul nem akart darált hússá változni. Megragadta ellenfele karját, és kirántotta a sebéből a karmos kezét, majd ököllel belevert a képébe aki hátraejtette a fejét az ütés lendülettől, de mintha meg se kottyant volna neki, úgy nézett vissza rá.
- Mi a... - hüledezett Dom, de legalább kiszedte a karját a sebéből. Fél siker. Azonban a jaguár még mindig követte minden mozdulatát. Sőt. Elkezdett lelapulni a földre, karmait a gyepbe mártotta majd ugrásra készen meredt rá.
A mozdulat felében valami azonban elterelhette az állat figyelmét. Felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe, s belevetette magát az erdőbe.
- Egy őz. - mondta halkan a fiatal lány, és mosoly bújt meg a szája szélén. Ez is megoldva. Legalább nem ő lesz a vacsi.
- Ez nem volt szép húzás. - jött a mély morgás a hústoronytól emlékeztetve, hogy nem örült az orrmasszírozásának, amit tőle kapott az imént.
- Bocs, de nem szeretem, ha belemásznak a sebeimbe.
- Csak megnéztem, hogy milyen mély.
- Az ugyan az. - néztek farkas szemet, és a sörényes ádáz vigyort ragasztott a képére, hogy majd körbe érte a fejét.
- De szerintem nem elég mély. Még nem érte el a szívedet.
- Elég! - szólalt meg a fiatal fiú. - Majd később folytatjátok. Boram vadászik.
- És milyen jó, hogy nem rám. - jegyezte meg Dom és felvette a földről a laptopot.
- Ne kiabáld el, kedvesem. - csippentette két karmos ujja közé az állát, majd elengedve végre magára hagyta. - Még folytatjuk. - közölte még gyorsan hátra sem nézve, majd eltűnt a másik férfival az erdőben, a jaguár után. A hülye se menne utána, inkább egyék meg a kukacok a sebén keresztül három hét alatt minthogy pralinét csináljon belőle az a vadállat.
- Szóval. - állt elé a fiatal lány karba tett kezekkel. - Nekem elmondod, hogy ki vagy, és mit keresel itt?
- A nevem Im Si-won, és fingom sincs. Két perce tértem magamhoz, de ezt már elmondtam hajas babának is. - kezdte el méregetni a sebét.
- Gondolom nem Boram harapott meg. Ahhoz a seb túl nagy. - lépett egyet közelebb, hogy megnézze, majd vissza is lépett.
- Kicsoda?
- A jaguár.
- Nem. Az apám harapott meg.
- Milyen likantróp volt az apád? - szagolt a levegőbe, mintha a sebén keresztül akarta volna kiszimatolni. - Érzem a jaguár likantrópiát, de nem tiszta... Na meg Dylan szaga is ott van már. Szóval? - faggatta, és Dom úgy gondolta nincs miért titkolnia, hogy mi történt. Úgy is megtudták volna. Előbb-utóbb.
- Vérjaguár. Öt éve elrabolták. Kihurcolták, Észak-Koreába. Fogalmam sincs, hogy mire vették rá odaát, de amikor valamelyik nap rátaláltam, félig vérsárkány formában volt. - a lány szemei elkerekedtek.
- Az baj. Nagy baj. Akkor harapott meg amikor rátaláltál? - kérdezte szemöldök ráncolva.
- Igen.
- Még nagyobb baj. - jelentette ki, majd az erdő felé fordult, és belerévedt a semmibe. - Erről a többieknek is tudniuk kell.
- Csak vigyetek el a királyi párhoz. Apám azt mondta, hogy ezt a laptopot mindenképpen juttassam el nekik mert fontos adatok vannak rajta.
- Megtaláltad. - közölte nemes egyszerűséggel.
- Te vagy a királynő? - kérdezte hitetlenkedve, mert nem látszott annak.
- Nem. Boram az.
- Az a jaguár? - kérdezte, majd a lány mellé lépett.
- Igen. De már csak ő van nekünk.
- Ezt hogy érted?
- A Királyt nem régen megölték, és odaveszett a trónörökös is. - vagyis egy gyermek is meghalt. Elborzadt a hallottaktól. - Azért jöttünk el ide, mert Boram elhagyta a falkát gyászában, csak hogy ez nem ilyen egyszerű. De majd megérted.
- Én igazából, csak odaadom ezt a laptopot neki, és már itt sem vagyok. - sétált előre kettőt.
- Nem hinném. - jegyezte meg a hangjában lapuló gúnnyal.
- Miből gondolod? - nézett hátra a válla felett.
- Onnan, hogy most már te is a falkához tartozol.
- Ez hülyeség. - jelentette ki.
- Ne hazudj. Te is láttad, milyen gyorsan gyógyul a sebed. Valószínűleg elkaptad a likantrópiát. A kérdés csak az, hogy melyiket. Apád kettőt is hordozott, amikor megharapott, ez pedig a teliholdig nem fog kiderülni. Az meg még nagyon messze van. Addig még sok minden történhet és ha sikerül a királynőt hazavinnünk, s észhez térítenünk, akkor majd ő dönt a sorsod felől.
- Aha... észhez téríteni. Vagyis?
- Az is lehet, hogy nem éred meg a holdtöltét.
- Ó. Milyen bíztató.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Bonbonfekete viola című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Bonbonfekete viola című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Bonbonfekete viola című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Alvajárók című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Nemcsak messiás című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

Alkonyi felhő alkotást töltött fel Bonbonfekete viola címmel a várólistára

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Életharctéri jelentésem költészet napján 2021-ben című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)