HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 41

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49244

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Bónizs RóbertFeltöltés dátuma: 2013-07-08

A kőfaragó (regényrészlet)

Tizenegyedik fejezet

Szent Iván hava huszonharmadik napjának délutánján csak a látóhatár északi pereme fölött szöszmötölt egy méla fátyolfelhő, ám azt, és a fél tucat méltósággal kerengő egerészölyvet leszámítván semmi sem háborította az égboltozat ragyogó kékségét.

Bulcsúnak - kinek jártában a tova esztendei mulatság, a tűzugrás, a tánc, a bolondozások idéződtek emlékezetébe - jó fertályórájába telt, míg a várhegy tövéből a faluig vitték ütemes léptei, és biz' alaposan ki is melegedett, mire befordult a Perényi-udvarház kapuján.

Villő, mint valami pajkos tündér, könnyeden szökellve szaladt ki elibé, olyanképp, mintha számított volna jöttére.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy, jaj de jó! - csivitelte. - Úgy örülök néked!

- Csak anyát jöttem meglátogatni. Hogy van?

- Hát, nem túl jól... Emészti az a kórság, napról napra gyengül, és hanyatlik életkedve is.

- Sajnálom! Szólnál, hogy itt vagyok?

- Alszik most. Meddig időzhetsz?

Bulcsú lecsatolta kardövét, lecsüccsent a kút tövébe, majd vállrándítva azt mondotta;

- Hááát... Maradhatok akár holnapig is...

- De jó, de jó, csudijó! - örvendezett húga a hír hallatán. - Akkor elkísérsz este, ugye?

- Nincs nékem huzalmam a gyermeteg haszontalanságokhoz! - füllentett a fivér ajaklebiggyesztve, de szája sarkában ott bujkált egy árulkodó mosolykezdemény.

- Ugyan! Mindig jót mulattunk, most sem lesz másként! Jovános olyan kereket eszkábált, amihez foghatót hetedhét országban sem láttak még!

- Á, az izmos molnárlegény! Láttam ám, milyen szemeket meresztesz rá, húgocskám! De vigyázz vele, rossz híre járja! - hangzott el egy szigorkodó figyelmeztetés, mi pironkodó háborgásra késztette a leányt.

- Ugyan már, te félnótás, nem láthattál te semmit se!

- Jól van, jól van! Láttam, amit láttam! Vigyázz, nehogy tűzugrásnál a karjaiba érkezz! Te jobbat érdemelsz!

A nyári napforduló tűzünnepe régestelen-rég Keresztelő Szent János napjának előestéjén tartatik, ezért a legtöbb ember szemében egyházi ünnepnek számít, ám szokásai a kereszténységet messze megelőző korokból erednek. Eleink a tüzet a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem, az örök megújulás jelképének tekintettek, ezért Szent Iván varázsos éjszakáján a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal, és a termékenységgel kapcsolatos mesterkedéseket gyakorolt majd' mindenki. Hatalmas máglyák gyúlottak mindenfelé, a földművesek égő faágakat hordozván körbekerülték a szántókat a termés megáldattatásának reményében, az ifjak meg napkorongot jelképező lángoló kereket szalajtottak... A népek általszökdösték a tüzeket, azt kívánván, hogy minden szomorúságuk égjen el, gyümölcsöket sütöttek, melyeknek gyógyító erő tulajdoníttatott, és biz' eme ősi napfordulóünnep a jövendőbe-tekintésre is igen alkalmatosnak számított.

- Vajon milyen jóslatokat kapunk az idén? - terelte a beszédet a leány, elkerülendő, hogy további szó ejtessék a molnárfiúról.

- Éngem aztán nem érdekelnek az ilyen szamárságok! Egy katonaember csak a karja meg a kardja erejében higgyen, ne holmi javasok szavaiban! Te is jobban tennéd, ha távol tartanád magad a vajákosoktól, hamis látóktól, mert megzavarják a fejed! - gunyoroskodott Bulcsú, mire húga csúfolódással felelt;

- Ó, te dicső vitéz! Te hős dalia! Meghajlok temérdek bölcsességed előtt, és alázatosan szót fogadok, ahogy azt a magamfajta fehérszemélynek kell!

- Jól van húgocskám, hagyjuk ezt, mert ugyanoda lyukadunk ki, mint mindig! Tudom én, hogy nem vagy olyan, mint a többi jány! Csak ezt néha nehezemre esik elviselni... Elkísérlek a mulatságra, kell, hogy valaki vigyázzon rád! - vigyorodott el a riposztra a báty. - Jósoltathatsz is, nem bánom!

- No, azért tudsz te valamirevaló is lenni, ha akarsz! Csak kár, hogy oly ritkán akarsz... - enyhült meg Villő. - Képzeld, Csenge, Lenke anyó menye kakukkot hallott ma reggel!

A Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt.

- Nagyszerű. Egyéb jó hír?

- Nem tudok semmit... Mondd csak, a Jakab napi keresztelő meglesz? Minden rendben a kicsivel? Olyan gyakran hallani olyant, hogy csecsemők halnak...

- Nem kell aggodalmaskodni, erős kölyök, igazi Cselenfi, és egészséges, mint a makk!

- Ennek igazán örvendek. Imádkozom majd érette is.

- Tégy úgy, azt sosem árt! Mondd csak; nagy-é már az izgalom az eladósorban lévő jányok között? Remélem nem csapnak oly perpatvart, mint tavaly!

A válasz kuncogással kísérvén érkezett.

- Az attól függ, kinek ígér majd házasságot kender. Némelyikük már igen türelmetlen!

A Szentivánéji jóslatokban hívő környékbeli palóc hajadonok a tüzek kialvása után a kenderföldre oldalogtak, és ott egyenként leheveredtek, mert ama hiedelem élt, hogy amelyikük után a letiport növény feláll, az egy esztendőn belül férjhez mén.

Bulcsú egy grimasz kíséretében fogsort villantott.

- Gondolom; főképp a csúnyácskábbak, a házsártosak...

- Azt én nem tudhatom - jött erre a cinkos kacsintás. - Tudom ellenben, hogy hogyan lehetnél végre világhíres, dicső lovag!

- Mi?

- Eredj, keress páfránymagot, és az általa megszerzett tudással hamar a királyi udvarban találhatod magad!

A néphit szerint Szent Iván éjjelén nyílik a páfrány aranyosan fénylő virága, mely csupán néhány pillanatig virul, majd azon nyomban elhervad, elenyész - de aki netán mégis rálel, érteni fogja az állatok, a füvek, a fák beszédét, és megláthatja a földbe rejtett kincseket! A páfrányvirág magja láthatatlanná tevő varázsszerként is számon tartatott, amit persze csaknem lehetetlen megszerezni, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsájt az emberre. Egyesek szerint ez persze szamárság, hisz valójában az történik, hogy a szirombontás pillanatában odarepül egy apró madár, és elcseni a magot a megtaláló elől. Arról is járt ugyan szóbeszéd, hogy maga az ördög szakajtja le a páfrányvirágokat, mivel nem hagyhatja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt varázserővel, de efelől bizonyosságot még soha senki sem tudott felmutatni, imígyen; higgye el a lúdvérc!

- Ne pimaszkodj velem, te istenátka, mer' a térgyemre fektetlek, és jól elnáspángollak! - vonta össze szemöldökét szigorkodva a vitéz, de persze tekintete vidám csillanása elárulta; csupán a játék kedvéért veszi így az évődést, valójában jót mulat húga huncutságán.

- Fájdalmas próbálkozás lenne... - fintorgott a Villő a komolytalan fenyegetőzés hallatán. - Ha nem akarod, hogy körmeimmel kicsipkézzem a képed, akkor eszedbe se jusson, hogy akár egy ujjal is hozzámérj! No, gyere, egyél pár falatot, az imént vette ki a kemencéből a cipót Lenke anyó. Akad egy kis friss tejföl is, tudom, hogy szereted. Vagy esetleg juhtúrót kérsz inkább?

Bulcsú válasz helyett egy csalafinta kérdéssel rukkolt elő.

- Melyik út nem porzik sose? He?

- Jajj, ne! Már megint ezek a te átokverte találós kérdéseid! - csattant ki a leányból a méltatlankodás. - Hagyj már!

- Ne légy már ilyen, húgocskám! Tudod vagy sem? Melyik út nem porzik soha?

Villő töprengett egy sort, aztán fölényes örömmel elmosolyodott.

- Hát a Tejút! Ugye?

- Az! - görbedt le Bulcsú szája, amiért ezúttal sem sikerült kifognia testvére éles eszén.

- Ha még egy furfangossággal előrukkolsz, akkor sikítok! Érted?! Nem szívlelem a fejtörőid, mikor veszed már tudomásul?! Na, jer, kótyonfitty, megterítek! Kell sajt, vagy nem?!



A szürkület lopakodott a völgybe. A molnárlegény némely ifjak segedelmével nyögve-szuszogva görgette fel az embermagas, tömény tölgyfából ácsolt, sajtolt szalmával megtömött, szurokkal átitatott, ölnyi széles, roppant súlyú tűzkereket a veres szikláig, majd dolguk végeztével visszairamodottak az ünnep helyszínére.

A leányok a Taploca forrásánál gyűltek össze. Legjobb, legszebb ruhájukban illegeték magukat, és izgatottan sutyorogva, halkan kacarászva várták a mulatság kezdetét. Kőhajításra tőlük visongó aprónép lábatlankodott a nagy máglyát építő férfiak körül.

Izgatottság vibrált a levegőben.

Megélénkült a szél.

A szétszórt tölgyek kíváncsian ingatták lombfőiket, a Ménes-patakot őriző nyírsor fái pipiskedve hajladozának jobbra-balra, nyugtalan trillába kezdtenek a rigók, a fecskék csapatban cikáztak, alacsonyan, olykor szinte horzsolván hasukkal a talajt.

Nehézre esett a lélegzet, nyomasztóvá vált a fülledtség.

- Kedvem sincs, és nem is bírnék kimenni. De ti csak érezzétek jól magatok! - mondta vontatottan gyermekeinek Luca asszony, Perényi Gyula özvegye. - Ügyelj a húgodra, fiam!

- Úgy lészen, anyám! - bólintott Bulcsú.

Villő nem bírta megállni szó nélkül bátyja komolykodását.

- Ne aggódj miattam anyácska, nincs nekem szükségem erre a mihasznára, tudok vigyázni magamra!

- Na persze! Pont olyan szertelen vagy, mint jóapád volt, és ő is mindég belekeveredett valami galibába. Na, menjetek már, ne is lássalak benneteket! Küldjetek be Lenke anyóval egy kis mézes tejet! A konyhában motoz, úgy hiszem.

- Hogyne, anyácska!

- Jó mulatást, gyerekeim! Eridjetek már! Hess! Hess, hess!



Villő a fivérébe karolt, és büszkén, felvetett fővel lépdelt oldalán. Tisztában volt vele, hogy nyalka testvérére szemet emelnek a lányok, és hogy az ő szépsége sok férfiembert megigéz. De nem gőg volt ez, csupán öntudat.

Közkedveltek voltak, és köztiszteletben álltak - nevük már önmagában is jól csengett a környéken. A Perényi család az idők folyamán minden rendű és rangú ember megbecsülését, mi több; szeretetét kivívta, és ebben a hős Gyula úr, a jóságos Luca asszony, valamint a derék Bulcsú mellett a kedvesen hóbortos Villőnek is - avagy Büvellő kisasszonynak, ahogyan némelyek nevezték - volt némi szerepe.



Az alkony beköszöntével a szögligetiek majd' mind egy szálig az öregmalom mellett elterülő rétre sereglettek. Egyre több és több fáklyafény lobbant, páran dalra fakadtak, előkerült síp, dob, nádihegedű, és a tömegben szétgyűrűzött a jókedv erőteljes hulláma.

Bognár Ferenc, a falu elöljárója a legnagyobb farakáshoz lépett, és fáklyáját a hasábok alá gyömöszölt száraz szalmatörek közé szúrta. Ahogy a lángok szétterjedvén beleharaptak a rönkökbe, és az ég felé csaptak, a tömegből egy éles üdvrivalgás hangzott fel, melyhez kisvártatva sokan mások, végezetül pedig mindenki csatlakozott. Egyik-másik virgoncabb legény szilaj táncra perdült. A gyerekek fejvesztve rohangáltak, visítoztak, kacagtak. Valaki csapra vert egy hordót, a fakupák sűrű koccanása hallatszott - az emberek lelkesen köszöntgették egymást. Kezdetét vette végre a várva várt hepaj!

Néhány borgőztől megmámorosodó ifjúban felbuzogott a férfiasságfitogtatás vágya, hát a nyírjes takarásába oldalogtak, és fokost ragadván - szabadságolt várkatonák felügyelete alatt - viaskodásba kezdtenek.

Újabb és újabb tüzek gyúlottak. Tündöklésük imbolygó árnyakat hajigált szerteszét, füstjük egyszer édeskés, máskor fanyar illata pedig szétáradt az emberek között, kik annyira átadták magukat az ünneplésnek, olyannyira belemelegedtek a mulatozásba, hogy ügyet sem vetettek a látóhatár fölött fel-felvillanó jégfehér fényességre.

A sikongó lányok, a hujjogó fiúk tüzet ugrottak, az asszonyok nótáztak, a férfiak máglyákat hizlaltak, a kapatos molnárlegény meg hóna alatt egy telin kotyogó demizsonnal és pár cimborájával dülöngélve nekivágott a vörös sziklához vezető kaptatónak...

A Perényi testvérek a malomgát megerősítésére szánt kövekkel rakott szekérnek dőlvén szemlélték a zsongó-zsibongó ünnepi forgatagot.

- Gyere bátyó, keressük meg az agg Erzsókot, az ő jövendölései majdnem mindig beválnak! - szólalt meg Villő fivérébe karolván.

- Azt rebesgetik, hogy boszorkányféle...

- Ugyan már! Jólelkű asszony az, a légynek sem ártana! Gyere már, ne kéresd magad! Vagy félsz tán?

- Én nem félek semmitől, különösen nem egy vén szipirtyótól! - morrant Bulcsú dölyfösen - Eridj, ha akarsz, de engem ne noszogass!

- Egyedül nem menek...



Mindenkit hirtelen ért a szélsebesen érkező, szempillantás alatt lesújtó vihar! Eső ugyan csak pár csepp hullott, ám szokatlanul heves szél kerekedett, elfektette a máglyák lángját, tépdeste a fák lombját, dühödten zúgva sodort szét pernyét, vert fel szikrát.

Egyik minutáról a másikra mennydörgésbe, csattogásba, zengedezésbe fogott az ég, és a száguldó fellegekből szerte istennyilák csapdostak!

A pokoli morajjal, az egymás sarkát taposó villámokkal érkezett dühöngő szélvész igencsak ráijesztett a szögligetiekre. A gyerekek nyüszögve keresték meg anyjukat, hogy szoknyájuk mellett leljenek menedékre. A leányok riadtan egy csokorba húzódtak, és remegve összeölelkeztek. Még a férfiak zöme is illetődötten egybesereglett, csak az az egy-két részeg tántorgott bávatagon fel és alá, ki elég bátorrá, vagy túl tompává ittasodott.

- Az asszonyok a porontyokkal húzódjanak a malomba! - bődült el az elöljáró, bár hangja majd' elveszett az égiháború iszonytató dübörgésében. - Aki meg észnél van és épkézláb, az ügyelje, oltsa a tüzeket! Gyerünk emberek! Mozgás!

Tódor atya vette magára a gyámolítandók menedékbe vezetésének feladatát, összeterelte hát a fehércselédeket meg a gyerkőcöket, és a malomba küldte őket; rejtezzenek el ott a természet vakult, bősz dühe elől. Egyvalaki azonban hiányzott a sorból... Perényi Villő kisasszonyt fivére már a vihar kitörésének legelején beparancsolta a köveskocsi alá, és a leány - megátalkodott konokságát ezúttal félretévén - zokszó nélkül engedelmeskedett az utasításnak.

Hogy testvérét a szekér védelmében biztonságban hitte, Bulcsú azok segítségére sietett, kik a tüzeket próbálták oltani, nehogy azok elszabadulván kárt tegyenek a termőföldben, vagy - Isten ne adja! - tovaterjedve elérjenek a faluig. Futtában ráripakodott egy csoport szájtáti suhancra, hogy kapják magukat; hamarjában hozzanak vödröket a faluból, mindet, mit az udvarokon csak fellelni képesek!

A malom vastag gerendafalainak védelmében megnyugvó édesanyák keblükre vonták csemetéik fejét, kik ugyan reszkettek még az ijedelemtől, de a szorgos simogatás, csitítgatás hatására abbamaradott jajongásuk, pityergésük...



A vihar, amilyen váratlanul jöve, pont oly hamarjában ért véget! Egyik minutáról a másikra ült el a szél, szűnt meg a villámlás, csak a szűnni nem akaró hangos mennydörgés tanúsította, hogy ami megesett, nem egy rossz álom volt, hanem maga a zord való. Az emberek értetlenül, nyakukat behúzva forgatták fejük, döbbent gyanakodással kémlelték a koromfekete eget, várván a cudarság folytatását - de biz' az nem érkezett! Talán egy-két aggastyán, ha átélt már hasonló, váratlanul jövő, gyorsan távozó, eső nélküli vihart, mindenki mást megleptek a történtek...

Senki nem vette észre idejében a száguldó veszedelmet!



A Jovános-féle csapat a vörös szikla oltalmában, a kézről kézre adogatott demizsonnal átvészelt vihar elvonultán nem látta akadályát a mulatság folytatásának, így hát a molnárlegény meggyújtotta alkotmányát, és kirúgta alóla az éket...

Részegek voltak, mint a csap, lábukon alig-alig álltak, hiábavaló volt hát igyekezetük, hogy botjaikkal kordában tartván felvegyék a versenyt a megiramodó kerékkel, így az irányítatlanul, félölnyi lángnyelveket pöködőn, gyarapodó sebességgel gurult lefelé a dombon.

Talán egy vakondtúrás, vagy egy fűben rejlő kődarab dobhatta meg, mert felugrott a levegőbe - majd visszazuhanva némi bizonytalan támolygás után irányt változtatott!

Mire az emberek odalenn feleszméltek, már nem volt menekvés, tehetetlenül, dermedt rémülettel nézhették csak, hogy a borzasztó tűzgomolyag fényesveres csóvát lobogtatva fékezhetetlenül egyenest a malom bejáratának száguld!



A lángkerék hatalmas robajjal csapódott be, és azonmód meg is szorult az ajtófélfák között, eltorlaszolva a bennrekedtek elől a kiutat. A lángok legott belekaptak az épület gerendáiba, és sebesen elharapódzván a falak felfalásába fogtak.

Odabé a gyermek- és a fehérnép rémült sivalkodásba csapott. Csoda-é? Hisz mit menedéknek hittek, az most halálos csapdává, a pokol pitvarává lett...

Hiába rohantak a férfiak a vizesvödreikkel, a tűz oly gyorsan harapódzott tova, hogy nem lehetett úrrá lenni rajt'. Egyesek eszüket vesztve a családjuk iránti aggodalom miatt, saját testi épségükkel nem gondolva rudakkal, karókkal estek neki a beszorult keréknek, hátha szabaddá tehetik valamiképp a bejáratot. Egy óvatlan földművesnek lángra kapott a haja és az inge, ideghasító üvöltést hallatva, eleven fáklyaként rohant a patakhoz, hogy megszabadulhassék a testét emésztő tűztől.

Bulcsú - tán az egyetlen, ki megőrzött valamennyit a lélekjelenlétéből - visszaszaladt a köveskocsihoz, mely alá húgát bújtatta. Villő persze már rég előkászálódott alóla, és elszörnyedve figyelte a történteket.

- Valahogy tudatni kellene a bennlévőkkel, hogy húzódjanak hátra, két oldalra - motyogta maga elé Bulcsú - De hogyan? A hétszentségit neki!

- Miért? - szakadt fel a jajkiáltásnak is beillő kérdés Villő rökönyettől elszorult torkából.

- Neki kell eresztenünk ezt a szekeret a tűzkeréknek, hogy szétzúzza! Akkor talán páran ki tudnak még menekülni! Ám ha a bentiek középre húzódtak, ami biztosnak látszik, akkor a szekér nagy pusztítást végez majd közöttük. De úgy hiszem; nincs választásunk, hisz így mindannyian bennégnek - hadarta válaszát húgának az ifjú vitéz, majd erélyesen imígyen förmedt reája; - Menj haza, azonnal! Iszkiri! Most! - azzal sarkon perdülve rögvest el is futott, hogy összeszedjen néhány embert terve megvalósításához. - Lovász János! Szilárd! Nyilas Albert! Gyertek ide! Te is, Miklós! Ide, emberek! Csabafi Gyuri! Gyere már! - harsogta teli torokból katonatársainak és falubéli ismerőseinek. - Taszajtsuk neki a kocsit a tűzkeréknek, hogy törje szét! Gyorsan!

Odagyűltek a markos legények Bulcsú mellé, átlátván, hogy tán működhet, mit kiötölt, és nekiveselkedtek a jókora kőtömbökkel megrakott súlyos szekérnek.

Nagy zihálva megérkezett segítségül még az ijedelemtől kijózanult, halálsápadttá lett Jovános is...



Villő - fittyet hányván bátyja utasítására - a malom hátuljába került, és lázasan töprengett azon; vajh' hogyan figyelmeztethetné a bennrekedteket, mekkora veszélyt jelent a terem közepén csoportosulni. A kiáltozás hiábavaló, a vastag gerendafal és az égzengés elfojt, megérthetetlenné tesz minden hangot - bátyja rögtön átlátván ezt, nem is próbálkozott ordítozni.

Valamiképp be kén' jutni, de az lehetetlenség! Hacsaknem...

A tető eresztékeiből füst szivárgott. Amennyiben feljutna, tán felfeszíthetne néhány zsindelyt. Talán...

Tekintete a komótos egykedvűséggel forgó vízkerékre esett.

Nincs mese, valamit tenni kell!

Hátrált néhány lépést, nekifutott, és egy jól irányzottnak szánt ugrással az épp vízszintben álló, felfelé tartó lapátra szökkent. Szép ugrás volt, szó se róla, csak épp nem vette számításba, hogy a nedves fa biz' igen síkos - imígyen ippeg csak sikerült megfogódzkodnia!

A kerék egy pillanatra megállott forgásában, de végül a patak sodra erősebbnek bizonyult a leány súlyánál, így lassan továbbfordult, Villőt is magával emelvén.

A vakmerő teremtés tudta, hogy csak egyetlenegy esélye van! Ha a szerkezet a legföntebbi pontjára emelvén túlnanlendíti, akkor menthetetlenül a patakmederbe zuhan, hol vagy nyakát szegi, vagy a lapátok zúzzák darabokra csontjait.

Féltérdre fészkelődött, talpát betámasztotta a lapát illesztékéhez, és várta a megfelelő pillanatot.

Mikoron a megfelelőnek ítélt helyzetbe ért, teljes erejével elrugaszkodott, és karjait kinyújtva a tető szélét keretező deszka felé vetette magát. Éppen elérte az ujjai hegyével - megcsikorduló körmei alá éles szálkák döfődtek - és sikerült ráakaszkodnia a szelezésre.

Alatta felpörgött a terhétől megszabadult kerék, hogy vízcseppeket fröcsköljön százszámra szerteszét.

Perényi kisasszony összeszedte maradék erejét, húzódzkodott, lábat lendített, sarkával beakaszkodott a deszkába, majd felgebeszkedett a tetőre.

A homlokzat felől magasra nyúltak a lángnyelvek, és a hőt már érezni lehetett ez oldalt is. Az előszállongó karcos, fojtó füstbe jajveszékelés, fulladozó köhögés, gyermekrívás, és fennhangon mondott esdeklő imádság szívfacsaró elegyének hangfoszlányai keveredtek.

Villő megpróbált benyúlni a falemezek közé, hogy feltéphessen egyet, de túl szűknek bizonyult a rés, szoknyája alá nyúlt hát, hogy kiráncigálja tokjából tőrét. Az izgatott kapkodás közben megtántorodott, és csak némi riadt kalimpálással sikerült visszanyernie az egyensúlyát...

A tőr pengéjét bedöfte egy eresztékbe, és teljes testsúlyát ráterhelvén a markolatra, a zsindelydeszka alá feszített. A penge erősen meghajlott ugyan, ám az öreg, rozsdás rögzítőszeg végül engedni kényszerült, és egy nagy reccsenés kíséretében elegendő rés nyílott, hogy ujjai beférjenek. Elég biztosan rá tudott fogni a falemez szélére, nekiveselkedett hát, és vad ráncigálással feltépte helyéről.

Alant sötét homály ködlött.

Még három zsindelyt fel kellett szakajtania, hogy a nyílás elégséges méretűvé táruljék a bemászáshoz.

Kikotorta keszkenőjét ezüstveretes tarsolyából, orra és szája elé kötötte, majd egy nagy lélegzetet véve beereszkedett a likba. Emlékei szerint a malom felső emelete nem volt jelentős belmagasságú, így remélhette, hogy nem esik túl nagyot...

Liszteszsákokra érkezett. Puhán, ruganyosan.

Pokoli hőség volt odabé, pillanatok alatt kiverte a verejték, könnyű vászonruhája azonmód szorosan bőréhez tapadt.

Némi vöröses fény beszűrődött a nyilazóréseken, és a padló közelében a füst sem volt annyira sűrű, imígyen hellyel-közzel fel tudta mérni a helyiség elrendezését. Könnyezve, köhögéstől fojtogattatva, tapogatózva mászott a csapóajtóhoz, ami alatt rejlett az alsó szintre vezető grádics. Tudta persze, hogy a molnár - gondosan vigyázván a reá bízott őrleményt - az emeleti raktárakba vezető ajtót lánccal, lakattal zárja, de bízott benne, hogy ha az ajtórésen kiabál, meghallják majd odalenn.

Ahogy az alsó szinten fogyott a levegő, sűrült a füst, úgy hagyott alább a reménytvesztők jajveszékelése is. Villőnek is komoly erőfeszítést jelentett a lélegzetvétel, és úgy érezte; felperzselődik a tüdeje, amikor lekiáltott a malom közepén csoportosuló, egymásba kapaszkodó, halálra készülő asszony- és gyermeknépnek.

- Mindenki húzódjon oldalra meg hátra, a gépezet mögé! Mozgás! Az oldalfalakhoz, és hátra, még ha éget is! El az ajtó elől! Gyorsan! Mindenki hátra!

A lenn tolongó, rettegő csoportosulás nagyja elnémult a meglepetéstől, az égi hang hallatán, és akadt köztük olyan is, ki térdre borult azt hívén; az Úr küldte követét megmenekítésükre.

Néhány talpraesettebb, a remény utolsó szalmaszálába belekapaszkodó asszony legott a bejárattól legtávolabb eső sarokba terelte a gyerekeket, meg a halálfélelemtől cselekvésképtelenné letteket.

Egyszer csak reccsenés és velőtrázó sikoly hallatszott. Valamely süldőleány óvatlanul a malomkerék tengelyére fabrikált fogaskerékbe kapaszkodott, mely fordulván egyet, csontját törte. De ez semmiség volt ahhoz képest, ami ezután következett! Egy eszét vesztett öregasszony ugyanis engesztelő zsoltárt énekelve belegyalogolt az egykori ajtó helyén tomboló tűzbe. Ruhája, kendője pillanatok alatt lángra lobbant, bőre sercegve, elfeketülve olvadott le róla - és a termet pillanatok alatt elárasztotta az égő hús förtelmesen émelyítő bűze!



Miután Villő megtette, mi telhetett tőle, azzal kellett szembesülnie, hogy bátor, de botor cselekedetével halálos veszedelembe sodorta magát, mert ha a lángok elérik a száradt zsindelyt, az biz' úgy fog égni, mint a zsírral megkent rőzse... Igyekeznie kell, ha élve akarja elhagyni a malmot! Ám ha vissza is tud vergődni valahogyan a tetőre, onnét hogyan tovább? Csak levetni tudja magát a mélybe, de egy akkora ugrás ép bőrrel átvészelhetetlennek tűnt! Egyetlen esélye van; ha még idejében talál valami kötélféleséget, mivel leereszkedhet a tetőről.



Az ifjak minden erejüket latba vetve irányba állították a rogyásig rakott szekeret, mi a minap hat ökörrel vontattatott a kőfejtőtől a gátig.

- Ha ezzel betörünk, összezúzzuk a bennrekedteket is - lihegett Nagy Miklós a Perényi-fi fülébe.

- Nem tehetünk mást! Vagy van jobb ötleted?

- Nincs. De sokan meghalnak majd. Ha nem a tűz, hát a mi kezünk által!

- Tudom! De nincs választásunk! - fortyant erre elkeseredetten Bulcsú, majd még fentebb emelvén hangját megbiztatta segítőit; - Jó lesz, fiúk! Most neki, teljes erőből! Hórukk! Hó-rukk! Hó-rukk! Gyerünk, tiszta erőből, mindenki nyomja! Ez az, megindult már! Hó-rukk! Teljes irammal, minél gyorsabban megy, annál erősebb lesz!

A társzekér kelletlenül recsegett-ropogott a sziklák súlya alatt, kerekei fülhasogatóan felnyikkantak, de végül mozgásba csak lendült, és ölről ölre gyorsulván gurulni kezdett a tűzfészek irányába, hogy aztán óriási robajjal a tűzfalba csapódjon. Az egész épület beleremegett az ütközésbe, égő fadarabok röppentek mindenüvé, vakító szikraeső támadt. A roppant teher szétvetette az ajtónyílásba ékelődött tűzkereket, kiszakította a szenesedő ajtófélfákat, és úgy rontott bé a malomba, hogy szabad utat hagyott maga mögött, egyúttal jelentősen meg is csillapította a pokoli lángolást.

Férfiak szaladtak a feltárult falrészhez, hogy elfojtsák az éledni próbáló lángokat.

A szádvári dalia várta a halálsikolyokat, a jajveszékelést... Arra számított, hogy a szekér iszonyú pusztítást végez az őrlőházban rekedtekben, de egyetlen fájdalmas visításon kívül semmi mást nem hallott. Hüledezve nézte, hogy a füstfátyol mögül tucatnyi asszonytól közrefogott gyereksereg tántorog elő, kiket még újabb és újabb menekülők követnek. Nem értette, hogy mi történhetett, hisz elképzelése szerint sokaknak halálukat kellett volna lelniük a becsapódásban, és rengeteg súlyos sérültre számított, ám úgy tűnt, hogy a kifelé igyekvőknek nemigen esett komolyabb bajuk!

Hitetlenkedve ingatta fejét.

Amikor mindenki - ki a saját lábán, ki segítő támogatással - kijutott, a férfiak eldobálták vödreiket, és felhagytak az oltással. Egyértelmű volt, hogy a malom már menthetetlen, inkább családtagjaik keresésébe, összegyűjtésébe fogtak.



Sajnos nem mindenki volt szerencsés...

Egy eladósorban lévő lány fél arcát összezúzta egy elszabadult szikladarab - eszméletlenül feküdt a fűben, szülei elszörnyedve, tanácstalanul topogtak mellette.

Egy anya vigasztalhatatlanul zokogott, karjai között kisfia holttestét ringatva, kinek hegyes, véres, karnyi gerendaszilánk állt ki oldalából.

Páran csúnyán megégtek, őket a patakba ültették, fektették, hogy sebeiket hűtvén csillapodhassék fájdalmuk.

A többség azonban kisebb sérülésekkel, megpirított, itt-ott felhólyagzott bőrrel megúszta a veszedelmet. Sokan köhögtek, fulladoztak, öklendeztek még, néhányan okádtak is...

Nyöszörgés, sírdogálás is hallatszott, de volt, ki csak megkönnyebbülésében rítt, hogy túl van a nehezén!



Mikoron a szekér betört a malomba, az emelet padlózata olyannyira megroggyant, hogy Villő térdre esett, és kiejtette kezéből a molnár öreg karikását, melyet a górcső alatti ládában lelt. Persze az ostor nem volt elég hosszú, hogy leérjen majd a földig, egy ugrással meg kell majd toldania, de azért nem mindegy, hogy az emberlánya két ölről, vagy ötről ér talajt...

A tetőn tátongó lyuk alá állván olyanmód suhintott, hogy a bojtos csapójú ostorhegy a zsindelyeket tartó keresztlécre hurkolódjék.

A harmadik próbálkozásra megfeszült végre a bőrszíj, hát visszanyelte az ajkára toluló szitkozódást, és inkább hálát adott Istennek, hogy mégis csak kegyeibe fogadta gyarló leányát.

Mint bagoly ugrasztotta mókus, úgy kúszott fel a fonaton, kiszuszakolta magát a tetőre, aztán kívelre vetvén át az életmentő ostort, ereszkedésnek indult rajt'. Nagyot huppant a földre érve, igen nagyot, akkorát, hogy inai sajdultak, csigolyái roppantak, fogai koccantak belé, de nem törődött a fájdalommal, hisz az, hogy megmenekedett, mámorító örömmel töltötte el!



Bulcsú döbbenten ismert húgára a malom mögül elővánszorgó szakadt, koszlott ruhájú, megperzselődött ingujjú, korommaszatos arcú, megpörkölődött hajú fehérszemélyben.

- Az Isten szerelmére, te meg mit keresel itt?! - rohant dühödten hozzája.

- Valakinek figyelmeztetni kellet őket - krákogta két köpés között a leány.

- Micsoda?!

- Bemásztam a tetőn és szóltam nekik, hogy húzódjanak széjjel.

- Jézusom! Megőrültél?! - emelődött pofonra a fivér keze.

- Meg ne próbáld! - rivallt a leány. - Ha megütsz, esküszöm; kikaparom a szemed!

Bulcsú ugyan tenyerében marasztalván markába zárta a nyaklevest, de tovább fortyogott.

- Ostoba liba!

- Csigavér, bátyám! - sziszegte Villő. - Nélkülem itt most sokkal nagyobb lenne a baj! Gondolj arra; mihez kezdenél a lelkiismereteddel, ha az asszonyok és a csimoták fele halálát leli odabenn?! Azt tettem, amit tennem kellett! Higgadj!

A fivér szája újabb dorgálásra nyílott volna, de a leány villámló tekintete láttán inkább elharapta a szavakat. Erőt vett magán, nyelt egyet, lehunyta szemét, mélyeket lélegzett.

Fene megeszi; húgának igaza van! Azt tette, mit kellett! Istennek legyen hála hogy, nem esett baja!

Ökölbe szorított keze elernyedt.

- Én... Ez nem... Mit csináltál?! És ha... - habogott leforrázottan. - Atyavilág!

- Te is ezt cselekedted volna a helyemben!

- De te csak... - kezdte volt, de aztán észbe kapott, és elhallgatott.

- Azt akartad mondani, hogy én csak egy lány vagyok, ugye?! - kérdett erre húga keserű-gunyorosan, erőteljesen megnyomva a "csak" szócskát, és ettől olyan heveny köhögőroham fogta el, hogy kétrét kellett görnyednie a kínlódástól.

Bulcsú dühe, melyet nem csak az előítélet, hanem a féltés is táplált, gyorsan elpárolgott, helyét hála és a megkönnyebbülés vette át.

- Igazad van, húgocskám... Megkövetlek!

- Nosza?! - egyenesedett fel Villő. - Valóban?

A fivér odalépett hozzá, és átkarolta, és ünnepélyesen így szólott;

- Elismerem, hogy az egész falu igen hálás lehet tettedért! - majd súgva még hozzátette; - Nehezemre esik bevallani, de; büszke vagyok reád!

- Helyes!

Összeölelkeztek, és nem szaporítván tovább a szót, csendes szomorúsággal nézték, ahogy a lángok martalékává lett őrlőház szürkésfehér füstje a koromfekete éjszakába vész...



Másnap délelőtt, miközben a malom romjai még mindig füstölögtek itt-ott, Gömöri Tódor kért bebocsátást a Perényi udvarházba.

- Dicsértessék! Tisztelettel, Bulcsú úrfi, szeretném megköszönni a nyájam nevében a tettét!

- Ugyan, hagyja!

- Isten megjutalmazza majd!

- Nem csak az én érdemem, tisztelendő atyám - mutatott húgára a dalia. - Ő ment be a pokoltűzbe, hogy figyelmeztesse a népséget.

- Igen, tudom - fordult a pap a leány irányába, és kezét áldásra emelte.

- Atyám... - hajtott főt Villő.

- Van, ki esküdik, hogy angyal szólott hozzájuk odabent, ami félig-meddig igaz is... - mosolyodott el szelíden a lelkipásztor.

- Hogy vannak az emberek?

- Nagy még a keserv, a bánat. De az idő majd gyógyír lesz, túljutunk ezen is! Fehér Kincső magához tért, de fél szeme odalett, arca pedig örökre elcsúfult marad. Gondolom; tudják, hogy három holt van, a pék fia, kit felnyársalt egy elhasadt fadarab, egy csecsszopó, Csóré Mihályék harmadszülöttje, kit megfojtott a füst, meg az alvégi Félnótás Ilon, ki belevetette magát a tűzbe... A gulyás anyjának úgy megégett a keze, hogy elüszkösülhet, és akkor őt is elveszíthetjük még!

- Rémes! - rázta meg üstökét Bulcsú rosszkedvűn.

- Sok az hólyagzás, seb, zúzódás. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a termőföldre nem mene rá a tűz. A malom pusztulata, meg az odalett liszt persze épp elég nagy csapás... Az a kelekótya Jovános önvádjában és szégyenében világgá ment, elbujdokolt.

- Nem szándékoltan okozta a bajt - szólott erre csendesen Villő.

- Hát nem... Mégis sokan reá haragszanak főképp. De majd megbékélnek! - legyintett a pap, és témát váltván azt kérdte; - Édesanyjuk egészsége hogy szolgál?

- Köszönjük érdeklődését, nem túlontúl jól. Most is az ágyat nyomja, nehezen mozdul.

- Majd imádkozunk érette is! Remek gyerekeket nevelt. A falu örökös hálával tartozik néktek!

- Nem olyan nagy dolog! Tettük, mit lehetett - szerénykedett a Perényi-fi. - Ha kell valami segítség, csak szóljon, atyám, összeszedek pár bajtársat a várból...

- Kell majd egy új malom, de ez még odébb lesz! A romeltakarítással megbirkózunk magunk is. No, megyek is én, végigjárom még a sérülteket meg a gyászolókat. Ég áldja ifiúr, ég áldja kisasszonyka! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké!

- Ámen!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2013-04-21
Összes értékelés:
6
Időpont: 2013-07-12 10:04:04

válasz Kate Chrysso (2013-07-11 21:47:21) üzenetére
Köszönöm szépen a megjegyzéseket - mindenképp megvizsgálom az észrevételeidet!
A történet a XIV. században játszódik, kisasszonyunk neve eredetileg Büvellő, amely biz' ó magyar név - a Villő amolyan "becézésféléje" lett ennek.

Áldást!

Robi
Alkotó
Kate Chrysso
Regisztrált:
2011-07-27
Összes értékelés:
115
Időpont: 2013-07-11 21:47:21

Kedves Róbert. Úgy határoztam, hogy soha többé nem olvaslak, mert utánad mindig elbizonytalanodom, hogy nekem szabad-e erőltetnem az írást. Nagyítóval néztem át, és kerestem a lehetőséget, hogy beléd köthessek. Remélem sikerül (hihi) a "báty" szó helyesen "bátya". Nekem, a kender előtt nagyon hiányzik a névelő. Végül, a magyarázatokat a népszokásokról és hiedelmekről én biza lábjegyzettel írnám. A száraz tényközlés megtöri a cselekvés menetét, kizökkenti az olvasót. Az nem regény, hanem néprajz.
Ja! és Villő! A történetből nem derül ki melyik korban játszódik, de én a XIX-nél korábbira tenném, akkor még a Villő név nem létezett.
Mindazonáltal, a véleményem változatlan: az írásra születni kell. Te született tehetség vagy. Gratulálok, és ismét meg kell köszönnöm az élményt.

Legutóbb történt

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Lét-kérdések című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Puliszka Juliska című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Szemem előtt című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Hulló levelek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A csúcs-szeretkezés lelki hátteréről című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Győri barangolásom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Pegazust követem című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)