Megtanultam imádkozni,
s teremtettem magamnak hitet,
remény palántákat ültetve
a meddő föld, kies talajába,
mely nem termett mást,
csupán mérgezett csókokat,
hitvány s hazug vágyakat,
tört akaratként kiterülve
a szerelem Istentelen nevében...

Még vibrálnak néha bíborfelhők,
a kipányvázott éjjelek éber ablakában,
beteg szívvel áhítozva szeretet-szilánkokra,
s megbomlott elme játéka lesz élete,
hiába világítja be a nyári eget
a vigyorgó Telihold képe,
magányos vágyak születnek csupán,
vibrálnak szelíden a csillagok alatt,
de oly gyorsan hullnak koppanva
az éj mély-sötét palástja alá,
mint villanó fecske száll alá
csőrébe tartva haldokló zsákmányát.

A végtelen idő kesze-kusza útjain,
holtig poroszkál az ember,
reményt hordozva bíborfelhőkben,
küzd vitorla nélkül a viharokkal,
s minél jobban hajszolja a szelet,
annál inkább megkötik hajóját
a végeláthatatlan korlátok,
s könnyes szemmel bámulhat
a jövő szertefoszló köd-arcába.