Különös, de abból az időből, amikor még kisebbek voltak a gyerekek, és együtt nyaralt a család, mindig egy komikus jelent ugrik be elsőnek. Ragyogó kék volt az ég. Úgyszintén a tenger. A szél se rebbent, ideális idő a strandolásra. Kislányom kis vödörrel, homokozó készlettel indult el, kamasz fiam egy vaskos könyvet mutatott fel, s kérdezte: ez elég lesz?
Elég lett, sőt azt hiszem ki sem nyitotta. Nagy vehemenciával elsőnek ment neki a víznek. A part köves volt, előbb hatalmas lapos kövek borították, ahol kényelmes fekhelyet lehetett kialakítani a napozáshoz, azután apróbb, éles kövek, és természetesen a tengerfenék is köves volt, de nem olyan mély, hogy csak úgy belevetheti magát az ember, hanem még néhány métert gyalogolni is kellett benne. Nos, az én fiacskám, ahogy belépett a vízbe, hát abban a másodpercben egy tengeri sünnel találkozott a talpa. Fel is szisszent. Azonnal visszamászott, s közben a másik lábán egy lábujját felhasította egy éles szikla, s mint ahogy később maga mondta, egyből megoldotta egész napi elfoglaltságát.
A zátony okozta vágással, nem is volt olyan nagy baj, gyorsan csillapodott a vérzés, de a sün számtalan tüskével ajándékozta meg emlékül, csakhogy feledhetetlenebbé tegye a nyaralást.
Fiam a tüskéket piszkálgatta ki a talpából, lábfejéből, s másra nem is igazán maradt ideje, legfeljebb csak figyelt, mindenre a környezetében, és mindenből poénokat gyártott, mi meg olykor a hasunkat fogtuk a nevetéstől.

Bizonyos szakaszonként drótkerítéssel volt elkerítve a part, amit nem is értettünk, hogy miért, de csak addig, amíg a gyerek meg nem fejtette. Jött a parkolási díjbeszedő. Egyszer csak szólt, hogy 20 kunát kér a bácsi a parkolásért. Összenéztünk, eddig ilyesmi még nem volt a horvát tengerparton, hát hiszen parkoló sincs, de nyilván nekik is meg kell ragadni minden pénzbeszedési lehetőséget, érthető, háború volt, újjá kell építeni az országot. Fizettünk!
A bácsi továbbment. Olyan 40 - 50 méterrel arrább egy francia pár strandolt, ruha nélkül. Hogy a horvát bácsi hogyan próbálta nekik megmagyarázni, hogy mit akar, nem tudom, mert nem figyeltem, csak arra figyeltem fel, amikor a gyerek odaszól, csak úgy a nem létező bajusza alatt:
- Nem látja, hogy még ruhájuk sincs, hogy telne autóra? - Erre belőlünk, mint tűzhányóból a láva, úgy tört fel a kacagás, nagy fejtörést okozva a bácsinak, aki nem értette, hogy mi értsük azt amit ő mond, ő viszont nem értett bennünket, de valahogy csendben elsomfordált és békén hagyta a nudistákat.
Hazafelé menet már csak azon morfondírozott a mi poéngyártónk, hogy mind közül, csak neki sikerült foszlósra sülnie. Ami igaz is volt, hiszen egyedül csak ő tiltakozott a napozókrém ellen.

Estefelé elmentünk Porečre, gondoltuk megvacsorázunk. Étterem étterem hátán, előttük dekkoló pincérek, akik, ha az ember nem elég határozottan utasítja vissza őket, az egész étlapot felmondják akár négy nyelven. És ha egyikre sem reagálunk, még utolsó próbálkozás gyanánt utánunk üvöltik, hogy: hej, madzsari!
A sült galamb itt se repül a szánkba, de egy gombóc fagyi könnyedén. A távolság olyan harminc méter. Az esély nem túl sok, hogy bárkinek is sikerüljön a szájával elkapnia a gombócot, de a közönségnek remek szórakozást nyújt. A vendégek felé tartó eltévedt "lövedékek" becsapódásának elhárítása pedig valószínűleg egy külön hivatás, de itt erre is van ember.
Mindenesetre mindannyian jól szórakoztunk. A foszlósra sült bőrt enyhítő krémmel jól bekentem, s végül mindenki elégedetten tért nyugovóra.