Egész héten együtt dolgoztak Marieval. Gyógynövényt gyűjteni is voltak az erdőben, ahol lovagolni szokott. Mentek mind a gyógynövényesek, még Nicolas is ott volt, meg Isabelle, Marie, és volt egy fiatal nő, akinek gyógynövényboltja volt a privát életében, s jól ismerte a gyógynövényeket, tehát Helga, s ő ötödikként. Ekkor már kezdett neki gyanús lenni a dolog, hogy itt vannak "besúgók". Honnan is tudhatná Mis Mogorva, hogy kit hogyan, s hová osszon be. Biztosan Marie mesélt neki az ő lelkiállapotáról. Száz százalék, hogy Marie ötlete volt, hogy őt is vigyék magukkal. Egyébként valóban jól jön neki ez a gondoskodás, az erdő is gyönyörű, s valahogy nem tud megbékélni azzal, hogy mekkora fájdalmat okozhatott a szüleinek. Szeretne már minél előbb ellátogatni hozzájuk, a sírjukhoz, esetleg a régi házukat is meglátogatná, azt sem tudja, mi lett a sorsa.
Tehát, gyógyfüveket gyűjtöttek, amiket ő, természetesen nem ismert. Így hát mindig Marieval tartott, aki megmutatta neki, hogy milyen az ánizs, a mezei zsurló, az eukaliptusz, az erdei varjúköröm, ezerjófű, nyúlszapuka, pacsirtafű, porcsinfű és még mi minden. Ezt természetesen csak egyenként tudta megjegyezni, s csak azt szedte, aztán jöhetett a következő. Csodálkozott is, hogy hogy lehet ennyi mindennek megtanulni a nevét, arról nem beszélve, hogy tudni mi mire jó, miből mennyit kell vegyíteni a többivel, hogy pontosan legyen adagolva, nehogy a hasznos növény károssá váljon. Nagyon precízen kellett kimérni, tudni miből mennyit, de neki úgy tűnt, hogy Marie már a kisujjából rázza. Mindenre felfigyelt, mindent felismert. Egyszer szólt is neki:
- Vigyázz, itt árvacsalán van, ez nagyon csíp, ne érj hozzá puszta kézzel! - aztán kiderült, hogy az is gyógynövény, abból is kell szedniük. Előkotorták a gumikesztyűket, s egyikük kosarát csak árvacsalánnal rakták meg. Közben Marie folyton beszélt, elmondta mi mire jó, mit gyógyít önmagában, vagy esetleg több növénnyel vegyítve. Azt is elmondta, hogy ha varjúkörömre lelnek, abból is szednek egy nagy kosárral, mert annak a leveléből és gyökeréből nagyon finom salátát lehet készíteni, s ráadásul nagyon egészséges. Aztán találtak is egy réten belőle rengeteget, úgyhogy összekürtölték a többieket is, hogy megszedjék magukat, s azután indulhatnak vissza. Az idő is jól elmúlt, hiszen már délután fél egy volt, s még ebédre vissza kell érniük. Sőt, még ma délután ezt mind szét kell válogatniuk, csoportosítani, kirakni a szárítópolcokra, kivéve a varjúkörmöt, mert abból majd holnap salátát készítenek. Azt viszont jól meglocsolják, hogy friss, zöld maradjon. Úgyhogy van munka még bőven vele, de jön majd még néhány segítség délután.

Baktattak egymás mellett az erdei úton, cseverészve, nevetgélve, amikor lódobogásra lettek figyelmesek. Egyszer csak hipp-hopp, előttük termet Tom, lóháton.
- Kell e a segítség? - kérdezte már messziről mosolyogva.
- Hát elkél, de attól tartok, hogy a lovad ezt mind felfalná - tréfálkozott Nicolas.
- Ha lenne egy kosarad, az jól jönne - jegyezte meg Isabelle.
- Kosaram nincs, viszont van egy zsákom. Az is megfelel? - kérdezte Tom.
- De még mennyire! - helyeselt Marie, s már intézkedett is - Pamela add nekem a kosarad, ti ketten meg szedjétek meg a zsákot varjúkörömmel, aztán lóra pattantok, s ti is beértek mire mi gyalog.
Pamelának azonnal gyanús lett a dolog. Marie, a kis cselszövő. Nyilván Tom se véletlenül lovagolt erre, méghozzá zsákkal... És ő még azt is elmondta Marienak, hogy neheztel Tomra, amiért neki nem szólt arról, hogy véglegesen itt akar maradni. Nem is találkoztak azóta, hogy a strandon ez kiderült számára. Tényleg, már napok óta nem találkoztak, annyira el volt foglalva a saját fájdalmával, most meg... most meg itt állnak, s mire megszólalna, akkorra már a többiek jó messze járnak...
- Hol találtátok a varjúkörmöt? Gyere szedjük meg a zsákot gyorsan - mondta Tom, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pamela szótlanul indult vissza a rétre. Dúlt benne a harag, hogy képesek voltak így összeesküdni ellene, s lóvá tenni őt.
- Valami baj van, vagy elfáradtál? - kérdezte aggódva Tom.
- Ne játszd meg magad? Ugye, tiszta véletlen, hogy erre lovagoltál, s éppen most?
- Nem véletlen, szándékosan lovagoltam erre. Mi a baj ezzel?
- Semmi a világon! Miért is lenne baj, ha az ember azokban csalódik, akikben a legjobban megbízott? - mondta durcásan Pamela.
- Megmagyaráznád, úgy, hogy én is értsem - közben a rétre értek. Pamela vadul kezdte tépni a növényt, kikapta Tom kezéből a zsákot, s dolgozott szótlanul duzzogva. Tom is munkához látott, s egykettőre a zsák is megtelt. Akkor Tom bekötötte a zsák száját, s újra feltette az előbbi kérdését.
- Ti tényleg hülyének néztek. Véletlenül éppen erre lovagolsz! Tiszta véletlen, hogy még egy zsák is van nálad! Bizonyára mindent tudsz már rólam, talán azt is, amit én még nem. Mi mindent mondott el Marie? Azt is elmondta, hogy milyen gonosz vagyok? Azt is, hogy milyen hülye gyerek voltam? Azt is, hogy haragszom rád, amiért nem avattál be a terveidbe? Azt is, azt is... hogy... hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája? - üvöltötte, és sírva fakadt.
- Nem, ez utóbbit nem mondta, erre magamtól jöttem rá az imént! - mondta Tom - s feldobta a zsákot a ló hátára - na menjünk, s mondj el nekem mindent szépen sorjában, mert most már egyáltalán semmit sem értek.
- Hogy kerültél ide, éppen most? Erre az egyre válaszolj.
- Úgy, hogy kerestem Adélaidet, hogy megbeszéljem vele a tervemet, de nem találtam. Aztán Emma mondta a konyhán, hogy te is kinn vagy az erdőn gyógynövényt gyűjteni. Mivel már napok óta nem találkoztunk, szerettelek volna látni. Magamhoz vettem egy zsákot, hogy szedjek árvacsalánt a kiskacsáknak, s reménykedtem, hogy összetalálkozunk. Ennyi!
- Tényleg? Micsoda véletlen, hogy Marie rögtön tudta, hogy csak engem szeretnél látni, s milyen gyorsan kieszelte, hogy ketten maradhassunk itt az erdőben? Semmiképpen sem előregyártott terv volt. Á, dehogy!... Csakhogy, én nem vagyok olyan hülye, hogy ezt beveszem - Tom nagyot sóhajtott.
- Tudod mit, ülj fel a lóra, mert így lekésed az ebédet. Én meg majd elviszem a zsákot - levette a zsákot a ló hátáról, a vállára vette, s nyújtotta a kantárt Pamelának - majd ha lenyugszol, akkor beszélgetünk, jó?
Pamela gyorsan kapta ki Tom kezéből a kantárt, felpattant a lóra, s villámgyorsan elvágtatott.

Tomra hirtelen tört rá a kétségbeesés. Nem adta oda Pamelának a kapukulcsot, itt lapul a zsebében, nem fog tudni bemenni. Különben sem lett volna szabad egyedül engednie lovagolni. Úristen, ha valami baja esik. Eldobta a zsákot, s futni kezdett, ahogy csak bírt. Lehetetlen, hogy beérje, hisz már nem is látja. Meg kell állítania, mindenképpen meg kell állítania, csak ez zakatolt a fejében, futott, ahogy csak bírt, hatalmas izzadságcseppek folytak végig az arcán...