Késő estig dolgoztak a gyógynövényekkel. Még Mis Mogorva is lement a szuterénbe, hogy megnézze, mi a nyavalyát csinálnak olyan sokáig. Látta, nagyon jó hangulatban folyik a munka, mondta is nekik, másnap mindenki addig alszik ameddig akar. Pamelának és Marienak megjegyezte, szombaton csak annyi lesz a dolguk, hogy Marie lakását kitakarítsák, előkészítsék az esetleges új páciensnek. Aludjanak, ameddig jólesik.

Pamela mégis hatkor ébredt, s ki is pattant az ágyból. Hamarosan Marie is besurrant, hogy megnézze, alszik-e még. Megörült, hogy ébren találta.
- Hát akkor lássunk neki! - Pamela már indult volna, de Marie visszatartotta.
- Nem, addig nem megyek sehová, míg el nem meséled, mi történt tegnap.
- A kis kíváncsi! Nem neked kellene elmesélned, hogyan került oda Tom, és miért is jött az a hirtelen ötleted, hogy én maradjak Tommal varjúkörmöt szedni?
- Nem jól tettem? Azt nem tudom, hogy került oda Tom, de biztos voltam benne, örülnétek, ha együtt maradnátok egy kicsit, - mondta huncutul Marie - olyan szépek vagytok együtt! Aztán meg olyan jó kedved volt egész délután, végig röhögted amikor mesélted, hogy kerestétek egymást. Olyannyira, nem is értettem azt, hogyan veszítettétek el egymást, s mi volt azon nevetséges.
- Hát, csak hadd fúrja az oldalad! Na, indulás takarítani - adta ki a parancsot ezúttal Pamela.
- Szívtelen dög vagy! - duzzogott Marie.
- No ugye! Hát én is ezt hajtogattam egész héten. Most végre te is elismered, hogy gonosz, szívtelen dög vagyok - ettől viszont Marie ijedt meg.
- Jaj, ne kezd újra. Csak vicceltem!
- Én is! - kuncogott Pamela, aztán leült ő is a pamlagra Marie mellé, s ott sustorogtak órákon át.

A takarítással valóban gyorsan végeztek, mert Marie már napokkal ezelőtt elvégezte az ablakpucolást, függönymosást, úgyhogy, túl sok dolguk nem akadt. Az ágyneműt levitték a mosókonyhába, berakták a gépbe, azután megebédeltek, s gondolták, amíg a gép kimos, addig megnéznek egy filmet Pamelánál. Úgyis olyan esztelen hőség van odakinn, most jobb benn a hűsben. A holmiját már összecsomagolta Marie, aztán fogja a bőröndjét, s lesétál az új lakásba. Ezen aztán elszomorodtak egy kicsit. Viszont, tele volt tervekkel, ha ezután fizetést kap, hogyan fogja majd berendezni az otthonát. Ott konyha is van, majd tud főzni is és vendégül látja Pamelát. Sőt, Pamela ott is alhat nála, milyen sok lehetőség, úgyhogy ne aggódjon, nem megy a világ végére. Azon viszont Marie izgult, vajon mit fog szólni az édesanyja? A jövő vasárnap fogja meglátogatni, akkor már ott akarja fogadni a lakásán. Mi lesz, ha apja megtudja, ő itt a tanyán tervezi leélni az életét?

Marie elment, s nagy űrt hagyott maga után Pamela szívében. Állt kinn az erkélyen, nézte, ahogyan átvág a kerten, megy az egy szál bőröndjével, szalmakalappal a fején. Nézte, hogyan távolodik, majd eltűnik a fák mögött. Az jutott eszébe, mi lesz, ha két hónap múlva neki kell búcsúznia, s elmennie innen? Nem, erre most nem akar gondolni, azt nem fogja túlélni... nem, most nem, majd máskor... majd máskor gondol rá...
Tom megígérte, ma igyekezni fog korábban megetetni, ellátni az állatokat, feljön, s együtt fognak vacsorázni. Remek. De addig még rengeteg idő van. Hirtelen rászakadt a magány.

Vacsora után Pamela és Tom a kertben sétálgattak. Enyhült már a hőség, a nap lemenőben volt.
Pamela sajnálkozott a szomjazó virágok felett, s türelemre biztatta őket, mert hamarosan jönnek a locsoló gépezettel, s tele ihatják magukat kedvükre. A madarak is vidáman röpködtek a fejük felett, még iparkodtak megpakolni a bendőjüket, mert napközben ők is inkább a fák hűs lombjai között kerestek menedéket a hőség elől. Pamela éppen egy gyönyörű tarka pillangót pillantott meg, s szólt volna Tomnak is, hogy figyelje, amikor hirtelen lecövekelt a kerti úton, s szinte rémülten nézett előre.
Tom is abba az irányba fordította a fejét, de nem látott semmi különöset. Hiába szólongatta Pamelát, az csak állt, s értetlenül bámult egy pontra. Gyönyörű volt a naplemente, talán az fogta meg ennyire, nyugtázta magában Tom, miután többszöri megszólításra sem reagált. Lassan bukott le a nap, s ő nem mozdult, mintha valami boszorkány elvarázsolta volna hirtelen.
- Tom, jegyezd meg jól ezt a helyet, ahol állok!
- Mi van? Te jól vagy? - Tom megfogta a kezét, s húzta volna tovább magával, azonban Pamela nem engedte.
- Jegyezd meg valamivel ezt a helyet ahol állok. Valami kővel egy karcolást... - Tom értetlenkedett, s nem mozdult.
- Én ezt a naplementét, erről a pontról nem először látom. Ez most nagyon világossá vált előttem. Kérlek, jelöld meg ezt a helyet... meg kell tudnom... ki kell derítenem, addig nem nyugszom.
Azután elmesélte, hogy már a kórházkertben elfogta ez az érzés, hogy ő nem először jár itt, sőt, amikor kiszállt az autóból, azonnal ismerős volt az épület, csak azt nem tudta honnan, nem mintha most tudná, de amikor az előbb megpillantotta a naplementét az épület sarkánál, akkor bizonyossá vált benne, hogy már egyszer éppen innen látta ezt a képet. S mintha magát is látná a képen gyermekként, s úgy érezte, nem Tom áll mellette, hanem apa fogja a kezét, anya kissé távolabb... még a mosolyát is látta... Lehet, hogy gyermekkorában járt itt a szüleivel? Nem lehet, arra kellene emlékeznie... nem beszélve arról, hogy ugyan mit is kerestek volna itt?...

Egészen felizgatta ez a hirtelen beugró emlékkép. Nem hagyta nyugodni.
- Holnap utánanézek. Meg kell tudnom, mióta van itt a tanya, s mi volt azelőtt? Meg kell tudnom!...