Pamela és Tom kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. Pamela tele volt izgalommal, az éjjel alig tudott valamit aludni. Most kényelembe helyezte magát, Tom vállára hajtotta a fejét, aki gyengéden magához ölelte, s így megnyugodva csakhamar álomba szenderült. Pierre vezette a kocsit.
Jól haladtak, mivelhogy Pamela aludt, így még reggelizni sem álltak meg. Éppen lekanyarodtak az autóútról Mauri felé, amikor Pamela felébredt. Alig hitt a fülének, hogy végigaludta az utat, még alig tíz kilométer van hátra, s máris Mauriban lesznek. Most már Tom is izgatottan várta, hogy szétnézhessen gyermekkora színhelyén. Végig gördültek a főutcán, s Pierre megállt egy parkolóban. Borzasztóan éhes volt már, meg is mondta nekik, hogy megy reggelit keresni, őket meg szélnek ereszti, menjen ki merre lát, délután háromkor indulnak vissza, itt találják a kocsit, meg valószínűleg őt is itt találják valahol a közelben, bár az is lehet, hogy durmolni fog a kocsiban.

Ők ketten együtt indultak el. Tom javaslatára betértek egy falatozóba, s megreggeliztek, kávét ittak. Azután virágüzletet kerestek, s egy-egy nagy csokorral indultak a temető irányába. Pamela szótlan volt, a lelkiismeret-furdalás megkétszerezte fájdalmát. Tom viszont sokat fecsegett, szerette volna elterelni Pamela figyelmét a tolakodó gondolatoktól. Ujjongott, ha valami ismerős épületet látott, vagy éppen csodálkozott, hogy már nem is ismer a régi kis falura, annyi az új épület, üzletek, új utcák, parkok sokasága, annyira idegennek hatottak a magában hordozott emlékképek mellett.
Először Pamela szüleinek sírjához mentek. Pamela ott állt, ölelte magához a csokrot, s már nem tudta visszatartani a könnyeit, amikor olvasta édesanyja, majd édesapja nevét a sírkövön. Nem is járt itt édesanyja temetése óta, vajon ki csináltatta ezt a szép síremléket. Nem ő, akinek a kötelessége lett volna. Ő nem törődött a szüleivel, addig sem, amíg éltek. Elhelyezte a csokrot, majd ráomlott a sírkőre, zokogott keservesen, s kérte, hogy bocsássák meg, hogy olyan hálátlan gyerekük volt...
Kis idő múlva Tom felemelte, megtörölgette a szemét, arcát, s magához ölelte.
- Ne sírj, most boldogok, mert itt vagy - suttogta - no, mosolyogj, biztosan örülnének, ha boldognak látnának téged.
Pamela lassan megnyugodott, abbahagyta a sírást, s hirtelen ugrottak be az emlékképek, amit azonnal Tomnak is tolmácsolt. Apával sokat játszottak, nyáron sok labdajátékra megtanította, közben nagyokat nevettek, meg hemperegtek ott, az udvar pázsitján. Aztán eszébe jutott egy kis dal, amit anya énekelt, tőle tanulta, s most el is énekelte. Szinte édesanyja hangját is hallotta, mintha együtt énekelnék a régi kis gyermekdalt...
Aztán odasimult Tomhoz, az átölelte, megcsókolta, suttogva beszélt.
- Megjártuk a poklok poklát mindketten, de most már tudjuk miért. Ennek meg kellett történnie, azért, hogy egymásra találjunk. Most itt vagyunk újra Mauriban, innen indulunk el új emberként, új életet kezdeni... Marie, akarsz a feleségem lenni? - Pamela a szemébe nézett, két ragyogó, várakozó szempár nézett vissza rá. Sokáig nézték egymást, úgy suttogta Pamela:
- Igen! - Tom felkapta, s perdült egyet vele örömében.
- Megkérhetem a kezed a szüleidtől is? - Pamela bólintott.
- Megkérem Marie lányuk kezét. Hozzám adják feleségül?
- Apa azt mondaná: Hát, ha jól viseled magad fiam, de nagyon vigyázz ám rá!... Anya meg rögtön sírva fakadna - tolmácsolta Pamela.
- Úgy fogok rá vigyázni, mint a két szemem világára! - mondta Tom, miközben magához ölelte Pamelát.
- Tudod, most, hogy téged boldognak látnak, biztosan ők is nagyon boldogok!...
Aztán Tom szüleinek sírját is felkeresték, Tom is idézett régi szép emlékeket a gyerekkorából, majd közölte velük, hogy a fiuk nagyon boldog, s maguk is megnyugodva elhagyták a temetőt.
Visszafelé menet, előbb megnézték Tom szülőházát, az esett útba először, aztán betértek a kis templomba, ahová jártak mindketten gyermekkorukban. Beültek a padba, gyönyörködtek a freskókban, a színes ablaküvegekben, amit Tom annyira csodált kiskorában, aztán elmondtak néhány imát, s elindultak, hogy megkeressék Pamela szülőházát.

Ott Pamela unokanővére fogadta őket. A házra rá sem ismert Pamela, teljesen újjá volt építve, már semmi se úgy volt, mint valamikor. Az udvaron egy fürdőgatyás kétéves forma fiúcska játszadozott. Nem csak a házra nem ismert rá, hanem unokanővérére sem. Nagy darab asszony lett, jól meg is hízott... talán fel sem ismeri, ha az nem kiált fel
- Marie! Úristen Marie! Hát te, hogy kerülsz ide?
- Ó, Camille! Mennyire örülök, hogy ismerőst találok itt a régi házban - mondta őszinte örömmel Pamela. Betessékelte őket a házba. Kis idő után Tom, csakhogy magukra hagyja őket, kiment a fiúcskával játszani.
- Az unokám - mondta Camille, aztán megkérdezte - ki ez a jóképű lovag, a férjed talán? - Még nem, de már megkérte a kezem - nevetett Pamela. Camille azt is elmondta, hogy ő viselte gondját az édesanyjának, s az neki ajándékozta a házat.
- Jaj, várj csak... - elfutott a másik szobába, szekrényajtó csikordult, majd megjelent egy kis ládikóval a kezében. Szép faragott kis ládika volt.
- Ez az enyém volt! - csillant fel Pamela szeme - Apa faragta, az ő keze munkája...
- Igen, a tiéd! Édesanyád a lelkemre kötötte, hogy ezt adjam neked... Aztán olyan gyorsan eltűntél a temetés után... Jó, hogy most eljöttél! - s a kezébe nyomta a ládikát. Pamela néhány könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. - Nagyon szerettek téged, sokat emlegettek, minden filmed megvolt nekik, megnézték százszor, újra és újra... Biztosan örülnek most, hogy itt vagy!
- Igen, bizonyára. - mondta Pamela egészen halkan, mintha csak magának suttogná.

Amikor az autóhoz értek, látták, hogy Pierre mélyen alszik a hátradöntött ülésen.
- Hagyjuk aludni, még csak két óra. - mondta Tom - Tudod mit, keressük meg azt a cukrászdát, ahol olyan finom fagyit készítettek, emlékszel? - Pamela bólogatott. Kézen fogva, szeleburdin trappolva indultak a cukrászda keresésére. Igaz, azt a cukrászdát már sehol sem találták, de volt másik, s a fagyi is legalább olyan finom volt, mint az a régi, hát hiszen, ez is ott készült a szülőfalujukban. Fagyit nyalogatva indultak visszafelé, s Tom szembe jönni látta egykori rövidnadrágos önmagát, aki mindenhová követte titkon a gyönyörű Mariet, aki annak idején nagyon boldog lett volna, ha megfoghatta volna a kislány kezét. Most Tom boldogan szorította meg Pamela kezét, s titokban, gonoszul nyelvet öltött egykori önmagára. Úgy érezte, hogy még soha nem volt ennyire boldog.

Amikor helyet foglaltak újra a hátsó ülésen, Pierre is kényelembe helyezte magát, majd hátraszólt:
- Ezt tanulmányozhatjátok útközben, hátha szükség lesz valami jó ötletre, hogy hogyan juthatunk haza - s egy magazint nyújtott hátra, ami eddig az első ülésen lapult.