Fáradtan lehuppanok a várkert mélyén egy vén kopott padra. Már nem megy pihenés nélkül a séta, megöregedtem. Itt lent csend honol, legalábbis kevésbé hallatszik ide a város zaja. Szeretek itt ülni a padon, emlékek özöne jön mindenfelől, bármerre tekintek, pedig ezek a bokrok már fiatalok, de a miliő az maradt. A fák között, talán akad néhány, amelyiknek hajdan is nekidőlhettem. Boldog idők, akkor még szaladtam, sose fáradtam. Vénasszonyok nyara, hej, de elszaladt az idő. Szavak táncolnak agyamban, ihletet ad az emlékezés.

Forog a világ,
A körhinta száll,
Messze már az ifjúság.

Sötét ruhájú, szemüveges, idős nő ül mellém, elhúzódnék, de meggondolom. Haja szürkésfekete, arca ismerős, hajdan szép cigánylány lehetett, sudár - de ismerős! Rágyújt, köhög, krákog, nézi a fákat, rám se hederít. Ismerem, kutatok az emlékem között, honnan ismerhetem. Sok embert ismerek, igaz már fogalmam sincs mi a nevük, hol laknak, ki fia borjai, csak tudom, hogy itt élnek velem egy városban, de ő, a vén cigányasszony ismerős, nagyon ismerős.
- Nem tudja, ez a posta bezár négykor? - fordul felém.
Uramisten, megvan! Ő a város egyetlen bárzongoristája, Klári, a zenész. Megöregedett ő is, vagy öt évvel öregebb lehet nálam. De szép nő volt hajdan, de hát a mondás szerint - jó munka, sok fizetés, szép öregasszony nincs. Aki nem hal fiatalon, az megöregszik.
- Igen, bezár Klári. Megismersz?
- Nem. Engem mindenki ismer a zongora mellől, de én nem ismerem meg az embereket.
- Együtt dolgoztunk a Mokkában, úgy negyvenegy néhány éve, a boldog időkben.
- Hú, de régen volt az, tényleg boldog idők voltak azok az évek. Az ifjúság évei.
Hangja mély, rekedt, nem a cigarettától, mindig ilyen volt. Szerették a vendégek ezt a búgó mély hangot, és a zongorajátékát.
Mindig irigyeltük, mert ő csak felállt a zongorától, zárórakor, és mehetett haza, miránk várt a zárás, az elszámolás, és ha nem stimmeltünk, gyakran hajnalig kerestük a hibát. Kláriért mindig jött valaki, legtöbbször az apja, aki a város legismertebb cigányzenésze volt, vagy a bátyja, de sokszor az anyja, igen vigyáztak rá. Ő vitte tovább az apja zenei tehetségét, becsülték érte. A vendégek között elterjedt hír volt, hogy Klári jól bírja a piát, egy üvegnyi konyakot is képes magába dönteni egy éjszaka folyamán és nyoma sincs a részegségnek rajta. Csak, mi a pultos lányok tudtuk, hogy ritkán ivott ő konyakot, csak "kamut", azaz teát vitt a pincér, ha a vendég kedveskedett neki. Néha öt, hat kupica tea is volt a zongorája tetején, mi jókat derültünk rajta. Striguláztuk, és zárórakor a pincér kifizette a konyakok árát. Még most is a fülemben csengenek a hajdani slágerek, ahogy búgott azon a mély hangján - "Reszket a hold a tó vizén..." hú, de régen is volt.

Csillag fénye csillan hajadon,
Fehér ruhádon apró fodor,
Az idő már mindent elsodort.

A kora őszi nap melegíti arcunkat, nem beszélünk, emlékezünk mindketten. Klári mára már csak alkalmanként zongorázik, ha meghívják egy-egy rendezvényre, nincs igény az élőzenére, és megöregedett. Nyúlánk termete megrogyott, hajdan ragyogó sima bőrét ráncok barázdálják, fekete hajzuhataga megrövidült, de a lába még mindig formás, és a keze, melyre, annyira vigyázott egész életében, még szép, nem egy öregasszonyé. Ruhája korához illő, cipője félretaposott.
- Sok unokád van?
- Van egy néhány. Néha kijövök ide, megpihenni, otthon nagy a nyüzsgés, nagy a család.
- Zongorázol még néha.
- Néha. Még hívnak. Bár mostanában betegeskedtem.
Fiatalon sem volt bőbeszédű. Kedves, csendes és titokzatos, ezek a jelzők jönnének a számra, ha róla kérdeznének, de hát a korral mindannyian változunk, lehet, hogy ő is. Ám most mind a ketten hallgatunk, arcunkat az őszi nap melege felé fordítjuk, de a lecsukott szemünk mögött a bár félhomályában táncoló párokat látjuk, a gomolygó cigarettafüstben Józsi bácsi az öreg pincér biceg a pult felé, az egész helyiséget betölti a zene, Klári zongorajátéka és az édes búsan búgó mély hangja.

Dallam száll az éjben,
Mélybe temetett emlékek,
Feltörnek, mint a forrás vize.