Másnap reggel Adélaide kopogtatott Pamela ajtaján.
- No, hogy vagy? Hogy viseled a bezártságot? - kérdezte.
- Nehezen - hangzott a rövid válasz.
- Nos, találtam a számodra valami elfoglaltságot. Sajnálom, de egyenlőre még nem mehetsz ki, majd kaptok egy hétvégi jutalomnapot Tommal s elmentek valahová innen, ha a természetet akarjátok élvezni. Én bizakodom benne, hogy hamarosan kifulladnak ezek az emberek, s már utánpótlás sem lesz, ha sikerül betartanunk, hogy téged ne láthassanak meg, azt fogják hinni előbb utóbb, hogy nem is vagy itt, csak átverés, pletyka volt az egész - hadarta szinte egy szuszra. Aztán elmondta mire gondolt. Már itt van néhány hete egy 14 éves kislány a kórházban. Megmondja őszintén, hogy nagyon nehéz eset. Az apa elhagyta őket, az anya iszik, meg keresi rendületlenül a következő apajelöltet, nem törődik a gyerekkel, az rákapott a szerre. Szegényke nevelőotthonba került, de ott sem tudtak vele mit kezdeni. Itt van már közel három hete, de a kórházat még nem hagyhatja el, kellene vele valamit kezdeni, mert unatkozik.
- Mégis mire gondoltál? Nem értek én a gyerekek nyelvén, mit kezdhetnék vele?
- Próbáld meg, majd meglátod megtalálod-e vele a hangot. A kórházból nem mehettek ki, egyikőtök sem. Azt hiszem ott te is jó helyen leszel, oda nem juthat be senki. Az sem ártana szerintem, ha mondjuk felmosnátok a kórház folyosóját, akár többször naponta, hadd kezdjen munkához szokni, aztán beszélgetsz vele, ha van valami ötleted egy jó filmet megnézhettek, meg hát ilyesmire gondoltam. Mondjuk, elmentek együtt reggelizni, ott a kórházi étkezőben... aztán meglátod mire mész vele. Na, mit mondasz?
- Hát jó, megpróbálhatom, de ne legyenek illúzióid...
- Akkor most elkísérlek a kórházba, bemutatlak neki... menjünk!

Adélaide csak bemutatta őket egymásnak, s már itt sincs. Úgy néz rá ez a kis liba, mintha le akarná szúrni a pillantásával. Mit kezdjen vele? Azt mondta Adélaide, hogy menjenek reggelizni, hát próba szerencse, hátha akkor megjön a kedve.
- Na mit szólsz, menjünk együtt reggelizni? - kérdezte Pamela sután.
- Mehetsz felőlem akár a pokolba is! - Pamela hirtelen felkapta a fejét, a kopogó szavak szinte sütöttek a gyűlölettől. Ennek mi baja van, nem bántottam, nem is akarom bántani?...
- Látom, tele vagy energiával. Tudod mit, előbb menjünk mossuk fel a folyosót, hátha időközben megéhezel.
- Menj a francba! Nekem te ne dirigálj! - hangzott a válasz, de meg sem moccant, sőt, még csak rá sem nézett, csak bámult kifelé az ablakon.
- Ha megmutatod hol van? - próbálkozott tovább Pamela.
- Kopjál má` le boszorka! Mi van, bekattantá`?
- Kettőnk közül egyikünk minden bizonnyal... Elárulnád mi bajod velem?
- Mi bajom veled? Te is olyan ringyó vagy, mint a többi... mint mindenki... ez az egész bolond világ... - Pamela csak nézett. Még soha nem hallott ilyen kiábrándult, undorító, mocskos szavakat egy gyerek szájából. Mit lehet ezzel kezdeni?
- Tudod, amikor ide kerültem, hát majdnem én is ilyen vadóc voltam mint te - kezdett mesélni Pamela - el sem hittem, hogy dolgoztatni akarnak velem, vérig voltam sértődve... hah, azt hittem nem bírom ki három hónapig, ameddig a terápiám tartott volna eredetileg, s tudod, most mennyi ideje vagyok már itt?
- Ne koptasd miattam a csőröd, nem fogsz meghatni... - Pamela már meg sem lepődött, folytatta.
- Hatodik hónapja, képzeld, hatodik hónapja, s még soha nem voltam ilyen boldog... - felnevetett, ahogy kimondta, mert ilyen határozottan ezt még soha nem érezte. Úgy érezte, hogy itt szükség van rá, itt tehet másokért, ami után most nagyon-nagyon vágyott... Itt van ez a kis vadóc, borzalmas, hallgatni is rossz, hát még látni... de szüksége van segítségre, hogy normális, ép felnőtt ember váljék belőle. S mindent meg fog tenni azért, hogy azzá váljon...
- Meg vagy zakkanva? Hat hónap itt a diliházba`? - most fordult feléje először, és nézett a szemébe.
Pamela hangosan kacagott, s vidáman nézett vissza rá.
- Gyere kis Laura - nyújtotta felé a kezét - fussunk, mossuk fel a folyosót - s érezte, hogy elindul feléje a kéz, bár akaratlanul, lassan, morcosan, dacosan, csak Isten tudja, hogy mi okból... s máris kezében érezte a vékonyka kis kezet, s csak nézett rá megbabonázva a sötét szempár, mintha maga sem értené mi történik vele.

Felmosták a folyosót végig. Pamela magyarázta hogyan mártsa vízbe, majd a csavaró kosárban, kicsavarva mossa a követ tisztára... A lány meg sem szólalt végig, csak tette, ahogyan Pamela mondta neki. Mikor a végére értek, Pamela mosolyogva nézett végig a még vizes kövön, s elégedetten szólt.
- Látod most milyen szép, s ezt mi ketten csináltuk, te meg én... Jó érzés, ugye? - a lány ezúttal is hallgatott. Amíg Pamela visszarakta a vödröket a rekeszbe, rácsukta az ajtót, szétnézett, sehol sem látta a lányt. Most meg hová lett? Megrémült, mi van, ha kiment a kertbe, oda nem mehet utána.
Aztán látta, hogy minden ajtó zárva, innen nem is lehet kimenni, legalábbis most nem, biztosan ezek, a fotósok miatt, nehogy fotózzák a pácienseket. Elindult vissza Laura szobája felé.
Halkan nyitotta be az ajtót. A lány az ágyon hason fekve zokogott. Odaguggolt mellé, megsimogatta a haját, hátát...
- Mi a baj? Elmondod nekem? - a fordulat váratlanul érte. A lány felugrott az ágyról, átölelte őt, s az ő vállán sírta ki, a ki tudja mióta bennrekedt könnyeket. Sokáig zokogott. Pamela gyengéden átölelte, a haját simogatta, s csak suttogott, maga is nyelve a könnyeit...
- Sírj csak, sírd ki magad kicsi Laura... azután könnyebb lesz, meglátod!