Csak vacsora után tért vissza a maga szobájába. Egész nap Laurával volt. Amit az a gyerek mesélt az életéről, az egy egész életre sok lenne, felnőttnek is, nem egy ekkora gyereknek. Maga sem értette hogyan történt, hogy így megnyílt előtte, nem hitt abban, hogy ez az ő érdeme lenne, inkább talán már nagyon kikívánkozott belőle ez a sok keserűség. Ő volt ott, hát neki öntötte ki a szívét. Megígérte, hogy holnap is jönni fog. Nem tiltakozott, de örömet sem mutatott. Idő kell még neki, és sok-sok türelem hozzá, de van remény, most már nem adja fel.
Lerogyott egy fotelbe, Nem fizikai fáradtság volt, inkább a lelke telt meg fájdalommal, keserűséggel. El sem hitte volna, hogy ilyen is van... ezek után már végképp nem érti, hogy neki magának mi baja is volt gyerekkorában az életével? Az ő szülei igazán remek emberek voltak, s ő mégis megbántotta őket. Túl későn jött meg az esze, sajnos, bocsánatkérésre már esélye sincs.
Nem szabadna most már gondolkodnia, ez igazán sokk volt a számára... majd máskor gondolkodik, majd inkább máskor...

A váratlan kopogásra összerezzent. Csak amikor meghallotta Tom hangját, akkor rohant ajtót nyitni. Tom most is vacsorával érkezett, nem tudhatta, hogy ő már vacsorázott, igaz, csak keveset, merthogy étvágya sincs, amióta itt van bezárva, már nagyon vágyik ki a szabad levegőre, mozgásra, sétára, munkára bármire... de hát nem teheti, meddig tarthat még ez az áldatlan állapot. Igaz, most itt van neki Laura... segítenie kell rajta.
Tom időnként Pamela szájába csempészett egy-egy falatot, aggódott érte, látta, hogy a bezártság nem tesz jót neki. Aztán Pamela megvigasztalta, hogy csak ezt a hetet kell kibírnia, Adélaide megígérte, hogy a hétvégén kapnak egy jutalomnapot s elmehetnek valahová a természetbe.
- Igazán? - csodálkozott Tom, de nagyon megörült - és hová megyünk, van ötleted?
- Azon még egyenlőre nem gondolkodtam, de majd te kitalálod helyettem. Jó lenne, ha lenne tópart is, erdő, és tér, hatalmas tér... nem ilyen szűk szoba, ahol rejtőzködnöm kell.
Tom megígérte, hogy utánanéz, itt valahol a közelben, keres egy szép helyet... Nagyszerű lesz, örvendezett.
Együtt töltötték az éjszakát összebújva, szerelmesen. Pamelának egy időre megnyugodott a lelke.

Hanem amikor Tom elment hajnalban, akkor megint eszébe jutott a kis Laura. Mi mindenen ment keresztül ez a gyerek. Az apa csalta az anyját fűvel, fával. Állandóan ment a veszekedés, csetepaté. Vele nem foglalkozott senki, hogy az ő törékeny kis lelke mennyire sérül, az senkit sem érdekelte. Nem törődtek vele, mindenki magával volt elfoglalva. Aztán örült, amikor az apja végleg eltűnt az életükből. Azt hitte, majd az anyjával ellesznek ketten. Nem így történt. Az anyja férfiakat vitt a lakásukba. Hányszor előfordult, hogy keresztül kellett mennie a szobán... Undorodott tőlük, undorodott az anyjától. Csavarogni kezdett, hogy ne is kelljen hazamennie. Buliztak... Ott szoktatták rá a szipóra. Olyankor legalább elfelejthetett mindent, legalább nem gondolt arra, amire nem akart gondolni...
Aztán elvették az anyjától s intézetbe került. Azt hitte végre nyugalom lesz... milyen naiv volt.
Papok, vagy szerzetesek jártak oda látogatni a szerencsétlen, árva gyerekeket. Úristen, milyen álságos, álnok a világ!... Molesztálták ezeket a kamasz lánykákat... ez tényleg borzasztó...
El kellett volna mondania Tomnak... nem tudja kiverni a fejéből, hogy lehet így tönkretenni egy gyereket? Mennyire önzők az emberek, mindenki csak a maga apró kis örömeit keresi az életben, s azt bármi áron... nem törődnek azzal ha a másét tönkreteszik, egy gyerekét, egy egész életre megnyomoríthatják... Ez elképesztő, ez borzasztó, ezt ő maga sem tudja feldolgozni, nemhogy az a gyerek... megalázták, sárba tiporták egy életre a lelkét, összetörték, hiszen kinek számít?... Csak a maga élvezetét hajhássza mindenki, s nem bánja, ha közben eltapossa a virágot. Most már ömlöttek a könnyei... Azt hiszik a nagyokos felnőttek, hogy ezt józan ésszel ki lehet bírni? - mondta Laura. Ki lehet azt bírni, hogy nem kell senkinek, a saját szüleinek sem, a kutyának sem, mindenki csak lábtörlőnek használja?... Nem, ezt tényleg nem lehet ép ésszel kibírni, maga is úgy gondolja. Istenem, vajon rendbe lehet még tenni ennek a gyereknek az életét egyáltalán. Úgy érzi, hogy ő egyedül túl kevés hozzá. El kell mondania Tomnak, talán ő is segítene.

Nem tudott ágyban maradni, hisz úgysem fog már elaludni, minek gyötörjék a gondolatok?
Jó lenne kimenni a kertbe sétálni, megnézni a napkeltét, vagy futni a Tündérligetben... de a legjobb lenne lovagolni menni. Miért is nem ment le Tommal az istállókba?... Tom úgysem engedte volna, és nem is mehet, mert neki Laurához kell mennie. Nem hagyhatja cserben azt a gyereket... talán várja is... Vagy ki tudja, lehet, hogy ugyanaz az undok kis béka fogadja majd, aki tegnap... Azon sem lepődne meg, egyáltalán nem.

Hat óráig eltéblábolt a lakásban, de tovább nem tudott várni, átlopódzott a kórházba. Benézett Laura szobájába, de a kislány még mélyen aludt. Gondolta szétnéz a kórházban, hátha beszélhetne egy orvossal, vagy legalább nővérrel. Egyszer csak egy fiatal orvos jött vele szemben a folyosón.
Meg is állt, s megkérdezte, hogy ő mit keres itt, vajon ápolt, vagy látogató? Hát, ahogy vesszük, mindkettő, nevetett Pamela, aztán gyorsan elhadarta, hogy ki is ő, s hogyan került ide. Akkor bemutatkozott a fiatalember:
- Maxime vagyok, s azt hiszem, hogy Marie már mesélt önről! - Pamela örült, hogy megismerhette Marie újdonsült barátját, s elmondta, hogy lenne néhány kérdése Laurával kapcsolatban.
- Túl sokat nem foglalkozunk Laurával, a jövő héten visszatér az Otthonba. Természetesen egy hónap kevés az elvonókúrához, nincs rá semmi esély, hogy sikeres legyen - mondta kissé sajnálkozva, miközben beinvitálta az orvosi szobába.
- Egy hónap, miért csak egy hónap? Nem, nem vihetik vissza az Otthonba! - kiáltott fel hirtelen - Van valami esély rá, hogy tovább maradjon a gyerek?
- Az intézettől ezt az utasítást kaptuk, nem igen látok rá esélyt, hogy tovább itt tarthassuk.
Pamela faképnél hagyta az orvost, kirohant a szobából. Beszélnem kell Adélaidel, most azonnal beszélnem kell vele.