Egy lágy dallam kíséretében felvillan a képernyő a szobám falán. Hatalmas betűkkel rajzolják ki a pixelek a születésnapi üdvözlést. Dühösen törlöm az üzenetet a hangvezérlés segítségével, meg se tudakolva a gépezettől, hogy ki küldte. Ahogy minden reggel, most is az ablakhoz lépek. Miért is lenne ez a nap más, mint a többi? Csak azért mert nekem születésnapom van?! Ugyan! Senkit nem érdekel ez már itt, 2046-ban. Küldenek a hálón keresztül egy automatizált üdvözlést, és ennyivel le is tudták a kötelezettségeiket...

Kitekintek a sterilizált város forgatagára. Az emberek anélkül mennek el egymás mellett, hogy ránéznének a másikra. Persze ez már gyerekkoromban is így volt. Nem meglepő, abban viszont van különbség, hogy az egész város csillog-villog, már nincs kosz az utcákon, mint anno. Ezzel együtt viszont minden szürkévé és egyhangúvá is vált. A technológia ural mindent, sőt, mindenkit. Kijelzők, érintőképernyők, kamerák, hangfalak és mikrofonok mindenütt. A természetet száműzték az emberek az életükből, mondván, nem integrálható a rendszerbe. Agyrém! Jól emlékszem még, azokra az időkre, amikor tinédzser voltam. Akkoriban kezdett egyre rohamosabban fejlődni a technika. Sokan ebben látták az emberiség jövőjét, a felemelkedést, az önző génen való túllépést... Milyen naivak is voltak.

Ellépek az ablaktól, és megindulok a helység túlsó vége felé. Felveszem a kabátom, és kitárom a folyosóra nyíló ajtót. A falak összefirkálva, mindenféle üzenetet nyomnak az ember képébe. Ilyen a prolik közös lakhelyének folyosója, de ez sem érdekel már senkit, ahogy a lift sem, ami évtizedek óta nem működik. Ma is kénytelen vagyok a 8 emeletes épületben gyalogolni. A folyosó végére ballagok, és elindulok lefelé a lépcsősoron. Az első fordulóban már ott vár a jól ismert üzenet vörössel:

"Vak világ a mi világunk, vérző virág a vágyunk."

Az emberek nem tértek jó útra a technológia vívmányaitól, ahogy sokan várták. A megfelelő orvosi kezelés még ma is a gazdagabbak kiváltsága, a megélhetésért még mindig robotolni kell... Persze ezek manapság már senkit nem érdekelnek. A technológia hatására az oktatás háttérbe szorult, így a tudás a gondolkozáshoz, a logikusság, a kritikusság, egyszerűen hiányzik az emberekből. A szellemi leépülés is akkoriban fokozódott, amikor tinédzser voltam. A velem egykorúak már magától értetődőnek vették a technológia rohamos fejlődését, egyre kevésbé érdekelte őket a tudás megszerzése, életükbe való beépítése, "Hiszen minden fent van a hálón!". Így szép lassan a napi rutin részévé vált a Háló, a technológiára való támaszkodás, és az, hogy a gépek gondolkodnak helyettünk, emberek helyett...

Leérek az épület földszintjére, és elindulok a lépcsővel szemközti, kétszárnyú üvegajtó felé. A tágas tér fotelekkel, asztalokkal, kanapékkal van kitöltve. A kopott, füstös falak mentén könyvespolcok ásítoznak üresen. Réges-régen még ott sorakoztak rajtuk a különféle könyvek, az emberek pedig a fotelekben ülve olvastak, vagy kedélyesen beszélgettek egy ital mellett. Ez már nagyon rég volt. Mostanra csak a környékbeli srácok ülik körül a dohányzóasztalokat, cigarettáznak, lövik magukat. "Élvezzük az életet apukám!" - mondták nekem egyszer.

Kilököm a lábammal az egyik lengőajtót, és kilépek a friss levegőjű utcára. Ha van bármi is, ami jó irányba változott Budapesten, akkor az a levegő. Beleolvadok a város forgatagába amennyire tudok, és elindulok a Duna partra. Kerülgetem az embereket, vigyázva egyiknek se menjek neki. Attól egyszerűen irtózom. Bocsánatot kér az ember az ügyetlenségéért, de a másik csak dühöng és számon kér, hogy ezt mégis hogy képzelem. Aztán a következő dolga pedig az, hogy leellenőrzi a zsebeit, nem loptam-e el belőle valamit. Szánalmas. Persze én könnyen beszélek. Nálam nincs semmi amit ellophatnának, a lakásom ajtaját se zárom. Mit vinnének el belőle?! Az ágyam? Vagy egy olyan tömegterméket, mint a képernyő? Ez már alap tartozéka egy lakásnak. Irigyelném azt, akinek nincs képernyője, és szívesen cserélnék vele. De hiába, kénytelen vagyok együtt élni ezzel. Ma már mindenhol körülvesznek a számítógépek, a nyomtatott áramkörök. A gyerekek el sem tudják képzelni milyen az, hogyha valamit nem a számítógéppel csinálnak. Ha a puszta kezükre, a józan eszükre kell hagyatkozniuk. Már az én generációm is a technológia gyermeke, az utánunk jövőket pedig nem is tudom minek kéne nevezni. Nincs nyugtom az elektronikától. Mindenki ettől függ, és a most felnövő generációk már azt sem tudják, mi az az áramszünet. Gyerekkoromban én is csak ritkán tapasztaltam, de volt. Vajon mit tennének, ha elmenne az áram napokra?

Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy anélkül lépek a zebrára, hogy körülnéznék. Hangos, mély dudaszó hasít a fülembe, én pedig egyenesen az autó szélvédőjén landolok. Az emberek felsikoltanak, aztán síri csend. A bátrabbak elkezdenek körém gyűlni, eközben a testem minden porcikájába fájdalom kúszik. Az agyam kissé elködösül, de még tudatomnál vagyok. Nem tudom pontosan azt, hogy mennyi ideje fekszem már a földön, de egyszer csak egy mentőorvos hajol fölém. Feltesz néhány kérdést az állapotommal kapcsolatban, amit kurtán meg is válaszolok. Hordágyra fektetnek, adnak egy fájdalomcsillapító injekciót, aztán betesznek a mentőautóba. Az orvos megkérdi, értesítsenek-e valakit. Rápillantok, és mosolyogva válaszolok:

- A környékbeli temetkezési vállalkozót, akinek ma sajnos nem adhatok munkát, és az életbiztosítómat, ahol szerencsésen megspóroltak a mai napon egy nagyösszegű kifizetést.