Hol zöld, hol már sárga volt a búzatábla,
amott ezernyi napraforgó szökött szárba,
izzik a táj, hullámzó sárga tenger,
múlik a nyár, de még várat magára a szeptember.

Bús pipacssereg ledobja megfakult ruháját,
az öreg is lassan hazahajtja nyáját,
de mi most kezdünk élni, kivirul felettünk az ég,
együtt megyünk az úton, vár a messzeség.

Szikrázó fényben szellő kergeti a hajnali harmatot,
gyógyul a sebzett szív, ahogy átölel két karod,
lassan begyógyulnak a még fájó sebek,
szavad gyógyír, de megmaradnak a hegek.

Ülünk egy üveg félédes bor mellett,
s ahogy fogy a nedű, megoldja a nyelvet,
előkerül a múlt, megannyi elfojtott vágy,
vár a kisszobád és a bevetett ágy.

Odakinn az ősz pompás ecsetje
rozsdabarna színt fest a falevelekre,
de szívünkben egyre jobban tombol a nyár,
mi lehet szebb egy beteljesült éjszakánál?