A nap még szépen ragyog az égen,
de szívember komor felhők járnak,
sebzett lelkemet ápoló szavaidra emlékszem,
s most érzem, vége a világnak.

Vad hullámok közt visz magával a sebes ár,
fáj a szívem, hisz régen mást ölelsz már,
nélküled elvesztem, nem vagyok csak egy nulla,
vissza sose nézz, oly ronda egy hulla.

Nevemet feledd el, dobd szemétkosárba,
emlékeim lassan süllyednek homályba,
szerelmünk szálait elvágtad egy karddal,
bár tudnád, hogy én ezt soha nem akartam.

Egyszer majd megérted, visszafelé nem mehettem,
feléd az úton magam mögött mindent felégettem,
nincs senkim, a remény is elhagyott,
a rút világban egyedül bolyongani nem fogok.

Addig lehetsz boldog, míg van aki szeret,
mikor bajba kerülsz, megfogja a kezed,
akkor tudod csak meg, mily fontos volt neked,
ha már messzire jár, a nem lehet többé veled.

Megszeretni téged íly őrülten kár volt,
még is azt kívánom, légy boldog és áldott,
köszönöm, hogy eddig itt voltál velem,
hosszú útra megyek, ennyi volt életem.

Írd a nevemet a porba, onnan elfújja a szél,
ne írd soha a szívedbe, mert ott fáj, s örökké él.
Gondolj rám, mint rossz álomra, s ébredj fel hamar,
addigra már engem úgy is hideg föld takar.