Az emlékek fölé magasodnak a házak...
az utca is egyre szűkösebb ma már.
A féltő sötétben kötelékek szakadnak széjjel
a búsongó éjjel, mindent bezár.
.Emlékek fölé nőttek már a házak
nincs aki mesél, vár és ölel.
ismeretlenül magukban állnak,
ridegen büszkén távol, s közel.
A régi házak gyakran repedeznek
félszemmel nézik a félszeg járókelőt...,
lesik a hiányos kerítést, s az árva udvart
mit a buja gaz buján benőtt.
Élettelenül dőlnek az utcára
mint a részegek kik mennének haza,
de vissza tart a szédítő mámor
s a bor édes íze, s a fanyar illata.
A házak lassan térdre rogynak,
a kísértetek sírhalmaivá...
földkupaccá zuhannak össze
s az éledő élet hamvaivá.
Egy maroknyi lét lesz lassan a jövendő
markomba szorítom,
mert mindjárt megtagad
így válik emléktemető keserű csókká
egy elégett pillanat alatt.
Virágot hoztam
nincs is már hely, hova tegyem.
A kert helyett is sok ezer fa, kicsi erdő.
Oly távol a múlt,s oly közel
a virágos temető.