A város főterének legmagasabb pontján állok. Nézek végig a téren, majd a térbe torkolló széles utcán, aztán túl a városon a távolban vonuló dombokon. Különös a látvány és idegen. Nem is értem hogyan kerül elém a Mecsek, amikor annak itt kell lennie mögöttem. Hátra nézek, bizony, ott is van! Ott magasodnak a hegyek a hátam mögött. Akkor ez itt előttem mégis mi?... Nem értem, zöld a domboldal a távolban, s a hegy csúcsa hófehér, havas. Nem, ez mégsem lehet. Huszonegy-néhány fok meleg van, és különben is, miféle hegycsúcsok vannak ott? Leveszem a napszemüvegem, hogy jobban lássak. Vakítóan fehér a hegyorom. Az ám, csakhogy - most már látom - nem havas csúcsok azok ott, hanem hófehér kumuluszok ereszkedtek a domb tetejére. Csodálattal nézem a zöld dombtetőn a hófehér felhőcsodákat, nem tudok betelni a látvánnyal ahogy lassan kúsznak, már-már azt a hatást keltve, mintha a föld forogna velem.

Vagy talán forog is, miért is ne forogna? Már egészen beleszédülök ebbe a körforgásba, de nem tudok elszakadni a látványtól, s követem őket a szememmel, ott, egy helyben állva, amíg el nem tűnnek az előttem tornyosuló, több emeletes épületsor takarásában. Aztán megyek lefelé a téren, a látvány mégis újra csak fenn, a magasban ragad meg. Az eget hófehér bodor bárányfelhők borítják, ott legelésznek az ég mezején hosszú sorokba rendezve. Fel is tűnik azonnal ez az arányos aránytalanság. Hosszú sávokban itt bodor barikák legelnek, amott, már szélesebb sorokban, de a gyapjuk simább, nem olyan göndör... Hm, lehet, hogy van ott egy pulikutya, ami ilyen rendezett sávokba tereli a báránykákat? Nekem mégis gyanús a dolog, felettébb gyanús. Leülök a téren egy padra, s most már nem tágítok, figyelek. Számlálgatom a sávokat. A tizenharmadiknál tartok, amikor egy repülőgép zavar meg, mert látom, hogy húzza a csíkot ott a báránykák között. Le sem veszem a szemem róla. Időbe telik, de lassan oszlani kezd a füstcsík. Előbb dundi, göndör szőrű báránykák lesznek belőle, majd, ahogy mind jobban szétoszlik, úgy válik simábbá a gyapjuk...

Egy világ omlik össze bennem. Nehezen térek magamhoz. Ebben gyönyörködöm én nap mint nap? Tehát, ezért vannak a párhuzamos sávok. Azok ott légi utak, s a repülőgépek okádta füstből lesznek a bárányfelhők? Nem hiszem el... Milyen széles rétegben szennyezi az ember a légkört? Aztán még csodálkozunk az ózonlyukakon? Nesze neked ózonréteg. Esküszöm, ha egy pofont kapok ott a tér kellős közepén, az nem esett volna ilyen rosszul, mint ez a megvilágosodás. Újra számolni kezdek, tizenhét sávot számolok meg összesen, s már-már összefüggő hófehér lepel takarja az eget.
A Föld szemfedője - ugrik be hirtelen, s most ebben a pillanatban csak annak tudok örülni, hogy még soha nem ültem repülőgépen. S most már biztos vagyok benne, hogy nem is fogok.