Sok víz lefolydogált a kis patakban,
mióta magára maradt édesanyám,
egy zajos, de esős szombati napon,
mikor az új utam vidáman kerestem.

Azóta sokszor megpihen gondolatom
kertben viruló gyümölcsfák lombjain,
tudom velük együtt magam is vénülök,
a lombok őrzik gyerekkorom álmait.

Csendesen áll most a szülői ház,
csak a sarokban egy-egy pók motoszkál,
fák árnyékában megpihen, s halkan
imát mormol hajlott hátú édesanyám.

Az idő ezernyi ráncot szőtt már kezére,
s kikezdte testét könyörtelen vas foga,
mégis őrzi lépteim, velem van mindig,
kíséri tétova lépteim, mint az árnyék.

Most nekem kellene vigyáznom rá,
fognom a kezét, s óvnom minden gondtól,
mégis csak hozzá futok, mikor viharok
tombolnak, szaggatják darabokra szívem.

Kérlek, Istenem, vigyázd botladozó,
s oly bizonytalan lépteit még soká,
hisz mivé is válna életem nélküle,
nem szólna többé fákon madárének.