Vállamra terítette esőfátyolát az ég,
testem reszket, szemem lázban ég,
a világ kínja rám borul, ez nem elég?
Bár lenne vége, de messze még a vég.

Fázósan dideregnek a fák, madarak,
álomba ringatnám magamat,
de nem enged gyilkos markából a láz,
tombol keblemen, s őrült hideg ráz.

Záporeső kacagva ül meg vállamon,
belém mar csontig, megöl a fájdalom,
s ahogy könnye fürgén bekúszik bőrömig,
mellemre tapad csurom vizesen az ing.

Sárga álmok zöldre festik a kék mezőt,
tarka virágok szomjasan nyelik a hűs esőt,
színes álmaikat csillagok fényénél szél kuszálja,
izzó vágyak tűnnek el süppedő ingoványba.

Egy kósza felhő a domb mögött megbújik félve,
szolid szellők szárnyán szivárvány szökken az égre,
amott a hűs patak fodrában álmosan ring egy csónak,
édes fuvallat repíti hozzád lázas csókomat útravalónak.