Hajnalban, amikor ébredek,
látom gyönyörű kék szemed,
a sötétségben rettegek,
hogy meddig leszek még tied.

Érzem a tested illatát,
átölel egy fényvirág,
érzem a véges végtelent,
mi életemet úgy hatja át:

Mint egy vízesés hegy oldalát,
mint egy sziklakő a szirt fokát,
a végtelen időkön át ott áll,
s nem fél.

A víz ha egyszer partot ér,
a kő is egyszer visszatér
oda, hol senki sem ismeri,
mi az a vég.

A fényvirág kibontja szirmait,
s elmondja neked rejtett titkait,
s te megérted miért oly nyugtató
érzés a fény.

Érzed te is a végtelent,
játszik az érzés és az értelem,
s a végtelen időkön át
életünket úgy hatja át:

Mint egy vízesés hegy oldalát,
mint egy sziklakő a szirt fokát,
örökös időkön ott él,
s már nem fél.