Egyik este, éppen készült átmenni Antoniohoz, az apja felpillantott a könyvéből és megkérdezte: hová indulsz?
-Az atyához -felelte egy kis csodálkozással a hangjában Ethel, mert hiszen hát minden este, vagy majdnem minden este oda ment, de apja, aki tudta, hova megy, máskor nem kérdezett rá! Josefh Von Voght negyven évvel volt idősebb a lányánál. Komoly, tudós ember, aki csak a munkájának él. Hivatása teljes mértékben lekötötte, nem sokat törődött Ethel dolgaival. Azt hitte, mindent tud róla, megbízott benne, soha nem ellenőrizte.
-Muszáj minden áldott estédet ott töltened?
Ethel még jobban meg volt lepve.
-Ezt hogy érted, apa?
Von Voght feltolta a homlokára a pápaszemét, visszafordult íróasztalától, hogy leánya szemébe nézhessen.
-Nézd, kislányom...hogy is mondjam...te most már nagylány vagy....érted, ugye!
Ethel nem értette. Már elég régen nagylány vagyok, mondta magában. Apám csak most vette észre? Mi következik ebből?
-És?
Az öreg megköszörülte a tokát.
-És, hát, hogy is mondjam. Nem illik.
-Nem illik? Miért nem, jóságos ég?
-Mert, mert mit fognak mondani az itteni emberek? Itt a telepen mindenki keresztény! Az atya, ha mégannyira pap, férfi is, tudod, mire gondolok!
A Pabloval folytatott beszélgetés előtt Ethelnek fogalma sem lett volna arról, mire gondol az apja, de így már volt. Nyugalmat erőltetett magára.
-Te is ezzel jössz, apa?!
-Miért, már mások is észrevételezték?
Szó, szót követett, összevesztek. Ethel dühösen elrohant, becsapta maga mögött az ajtót. Aznap azonban alig fél órát töltött az atya rezidenciáján Von Voght még az íróasztalnál ült, amikor megjött. Nem szóltak egymáshoz. Bement a szobájába és lefeküdt Megpróbált gyorsan elaludni, de hajnalig nem jött álom a szemére.

A következő héten péntek este megérkeztek a kis-ruhák Santa Felipéből. Ethel, Pablo, az orvos, és egy telepi munkás voltak lenn a kikötőben, ők pakolták ki a gyógyszeres dobozokat, az élelmiszer konzerveket, az üzem-anyagot tartalmazó marmonn-kannákat, és a többi küldeményt. Két nagy vászon-zsákban voltak a gyermekeknek szánt ruhácskák. Ethel boldog örömmel cipelte fel a stégről Pablo segítségével a zsákokat. Kíváncsiságtól hajtva kinyitotta őket, belekukkantott, beletúrt. -Holnap felöltöztetem a gyerekeket! Hogy fognak örülni a sok szép holminak!
A motorosból, középkorú, nagydarab, apácaruhát viselő nő kászálódott ki és mászott fel a móló deszkapallójára. Felment a partra, bemutatta magát.
-Julianna nővér vagyok - mondta mosolyogva. -Ne mondjátok nekem gyermekeim azt, hogy tisztelendő-anya, mondjátok egyszerűen csak: nővér!
A lány megjegyzésére reagálva, kedveskedve fordult hozzá.
-Nem kell az öltöztetéssel fáradnod, lányom! Holnaptól a gyerekek nevelése hozzám tartozik!
Ránézett Ethelre, látta, elsápad és megnyúlik szép kis arca. Sietve hozzátette: ne szontyolodj azért el. Majd segítesz nekem, jó, ha Antonio atya megengedi!

Másnap új korszak nyitánya kezdődött a misszión. A nővér olyan katonás harci rendet rittyentett, hogy ihaj! Mindenbe belenyúlt, ami addig volt. Az irodával kezdte. Kipakoltatta az atyával és Neyomival a dossziékat, megdátumozta, sorszámot vezetett rájuk, s a szerint rakatta fel őket újra. Feltúrta a fiókokat, s átrendezte mindegyiket. Az egyikbe az írószerek kerültek, a másikba az üres papírok, a harmadikba a folyamatban lévő hivatalos levelezés, és így tovább. A konyhával folytatta. Na, ott aztán bőven volt tennivaló. A konyha egyáltalán nem felelt meg a nővér higiéniás elvárásainak. Megérkezése után rögtön felsikáltatta. A deszkapadlót mindennap fel kellett súrolni, az előkészítő pultot, polcokat lemosni. Az élelmiszereket elkülönítetten kellett tárolni, külön polcon a konzerveket, a zöldséget, a gyümölcsöt, a lisztet. Húsfélét egy percig sem lehetett szabadon eltartani, rögtön meg kellett sütni, vagy főzni. A mosogatás külön szertartássá vált: a tányérokat, poharakat, evőeszközöket csak meleg vízben volt szabad elmosni, s egy külön vájlingban meleg vízben elöblíteni, majd tiszta konyharuhával szárazra törölni! Rávetette magát a gyógyszer-raktárként használatos hátsó helyiségre is, rendet rakott benne. A rendrakás után dr. Voght, Julianna nővérre volt utalva, ha bármire szüksége volt. Egy lázmérőre, vagy egy csomag Aszpirinre, mert attól kezdve nem talált meg semmit.

A nővér az iskolában is átvette a vezető szerepet. Nagy kegyesen megengedte, hogy a kicsiket továbbra is Ethel oktassa, a 12 évesnél idősebbekkel azonban ő maga kívánt foglalkozni. Az órákon nem volt többé helye játéknak, a hittan-oktatás kellékeit, a rajzokat, a bábukat, a színes korongocskákat, amelyeket a lány arra gyártott, hogy szemléltesse az óráit, kidobatta. A szilárd erkölcsiség talaján állt hamarosan irányítása alatt a misszió. Hajszál sem görbülhetett meg a fejen az ő tudta nélkül. Akármi történt a telepen, neki volt hozzáfűzni valója. Így azt sem hagyta megjegyzés nélkül, hogy Ethel esténként bejár Antonio atyához.